ami van


rettegek kimenni az emberek közé,
rettegek átadni magam újra a zsivajnak,
bűznek,
a le-fel hullámzó indulattalan áramlásnak,
az állandósult ködnek,
amit a falak, és az emberek arca.
közönyöm alatt, mint
egy rideg, kiszámíthatatlan Isten szemfényvesztő
mutatványa, a magunkban, magába most már
végérvényesen bezárt én.

árnyékot vés az esőmarta árok
szélén a fű.

nem megyek ki. jéghideg a város
körül a fal.
a híd felől,
az árnyékodtól balra, lakható
fény.
egy szó kellene rá,
de végtére is, miért
akarnám, mikor csak azt szeretném hinni,
hogy ahol
vagyok,
ott talán még vagyok.

újra festek. tájat, ezt, azt. szétázott, durva házak
ablakain át dolgozom. kevés
színnel. a vászon
gyűrődéseiben látszódik a múlt.
kitörölhetetlen részeid belőlem. minden
múlt,
és minden jövő. a hegyek sorsa,
és ahogy halad a vizek fölött, a nap csalóka rendje.
és ahogy itt ülsz. félvakon. a lámpát
úgy állítva, hogy a könyvedről rád hulljon

a sötét.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-10-21 00:03:29
Utolsó módosítás ideje: 2010-10-21 00:03:29