Az elhagyottak földjén…

Fáradt madárijesztők állnak mélán,
Torkokat maró gyász villan az éjbe:
Csontokig hatol most a szenvedés.
A kis házakban sárga fények gyúlnak,
Öreg kezek gyertyákért nyúlnak,
És régi bánattól sújtva a földre borulnak.

Vészterhes magányuk tapintható,
Eszelős szél robban a kéményekbe,
Ha néha velőtrázó sikolyuk hallható.
Sűrű vér tódul már az agg erekbe,
Mikor szívüket láthatatlan kezek zsibbasztják,
Lelküket évtizedes emlékek nyomasztják.

A múltba hal a remény,
Csak árnyékai már önmaguknak,
Akik hajdan tűzben égtek és virultak.
Eljött ide, akinek jönnie kell (túlléptek az esély delén),
S mind imára kulcsolják kezüket:
Vézna idősek, beteg szerelmesek.

Fáradt alakok állnak némán,
Torkukat marja a gyász,
Ezen az utolsó közös sétán.
Házaikban csonkig égtek a gyertyák,
Füstté vált hangjuk körbeért
Az elhagyottak földjén…






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.