Szürke csendélet

Szürke, hideg ködbe zárva,
Mint egy bebábozott lárva.
Szívem teljesen tárva,
S mégis magányos, árva.

Elmosódott gondolatok fejemben,
Szikrázó könnyek szememben,
Megfoghatatlan dolgok kezemben,
Ismeretlen áramok eremben.

Néha csak álcából nevetek,
Gondolom sokszor: Isten veletek.
Keser? napok, élet szeletek,
Miért nincs senki, kit szeretek?

Álmok, romokban köröttem hevernek,
Turkálok a lomokba, mik körbetekernek,
S ezalatt bennem oly ideák kevernek,
Hogy tán nem vagyok való embernek.

Sokszor nem itt, hanem máshol vagyok,
Ilynekor mindent magam mögött hagyok.
Köbefutnak ekkor perzsel? fagyok,
Fajdalmaim ett?l nagyok.

Véres foggal és körömmel kaparok,
Célomért, mit annyira akarok.
Érthetetlen, ovális sarok,
De közben mindenkit marok.

Fáj, fáj nagyon az élet,
Akár a halálos ítélet.
Elértem ezzel a lapszélet,
S véget ér a szürke csendélet.


2003.12.22





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.