F?ny

Te csoda.
Tenyereimbe fűznélek,de
mozdulni nem bírok.
Tekintetem jelenségeden lóg,
mint a jövőbeli feleségemen,
mint a toll a sorvégen,ami az ellenség,
jellemség,s írok.

Síkok,terek,idők.
Időtlen,szent lelked világítása,
idétlen felnőttes gyermeki komolyságomban
ugrállak körül,belül ismerhetlek.
Megérinteni nem merlek,
s csodálkozom,mint a szempár a képen,
amit kiraktak a kiállításra.

Mint a ruha,amit kitettek szárításra.
Mint a doboz,mit felcímkéztek szállításra,
úgy féltem csónakunk,s próbáok ráfókuszálni egy ámításra.
                                       Ámor.
A múltam fúrja a bárkát,bár-ki,bár-be,nem vált át,
hát be vagyok állítva hárításra.

Úgy gondolok rád,
mint testnedveimen átitt társra.

Elég egy rádrévedt tekintet,
s lelkem máris sárga.
Népeket tiprnék sárba.
Mérget kevernék minden kiírt árba.
Armanik,miket kiraknak a Várba.

s nyikorogva tovább ring a bárka.

Belehasít a sűrű illatú,száraz nádba.
Nem látsz előre.
Csak egy halvány képet,ami egyre tisztább-ahogy majd belefekszel a hintaágyba.

Magabiztosságom?

Durva selyemfonalam a szűrődő szürkés fény,a fal,a szőnyeg,a fél hallgató világ,az álló csend,a való-sáv csak szó nélkül int,ha látta...






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.