romokkal épül be a képzelet
az ablakokon túl
lakatlan lakótelepek
a szél lángol
háttal támaszkodik
egy tál hasára
kifordul az alkonyból a hold
és rádermed
roggyant térdű kémények
nincs-is-ablakára
a semmi tengelyében
öngyilkos hurkolja kötelét
épp csak résnyire látok a szobába
egy elárvult szék
felette villanykörte leng
egyetlen tompa roppanás
és elvérzik az éjszaka
(drótra feszül a csend)
