Késõi tûz

A napfény elbódít az árnyék betakar fekete kendővel tekinteted attól
a madártól függ aki kalitkája mögött más éghajlatra vágyik
és attól a csontváztól amely mellemben senyved
mondd meg tudod-e zabolázni azt a versenylovat amely álmaiddal vágtat
mondd láttad-e a szétzüllesztett zöldszemű halakat amint ledobták
ezüst páncéljaikat
ezek a dolgok változatlan rendjei
egy hegyen szeretnék élni ahol a szeretők csókjai foszforeszkálnak
csak az a szomorú hogy éveim elhamvadt fák törmelékeiben jelennek meg
késői tüzekben
ezt egy magányos férfi mondta miközben honossági igazolását nézte
fekete virágpor csókolja a leány arcát és a földet
a harangok megülepednek ólomágyaikban
egyáltalán nem az az ember vagyok aki munka után megpihen
és most újra dolgozni készül





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Új Ember, 1988
Kötetben: Egy hajléktalan bijdosó alázata (Budapest, 2002)
Kiadó: Open Art