Európa-tér

I.

Nem csattant égi kórus, nem zúgtak fel harsonák,
mikor Isten megjelent s leült mellém a Deák-téren.
Diadalt s kínt prüszkölt negyvenkét évem, mert létem
csupán rózsaszín bőrbe bugyolált lélek-szarkofág,

úgy éreztem éppen. Isten lecsüccsent mellém a
padra, szótlan, éreztem, vizsgálja körül a szíveket,
s én flegmán tettem, mintha minden nap ily néma,
furcsa párként lennénk ketten egy élő istentisztelet.

Ekkor elmosolyodott – hisz’ látta lelkemet, ha még ki sem
mondtam, már értette szavam. Az üveg után nyúltam,
mert szörnyű zavaró, hogy titkom, miket senki sem
sejthet, mint sörhab fityeghet napvilágra lator múltam.

Daccal emeltem rá tekintetem, aztán már én is nevettem:
„hát ilyen vagy. Még senki nem láthatott Téged,
s most én itt iszom a jobbodon, és a szemedbe nézek”
„Tévedsz. Mindenki a saját szívét látja meg bennem.

Milyennek látsz most?” Nem tudtam, mit feleljek szóval
annak, aki meglett-férfi gondolataimat is tetten éri.
„Jó veled. Könnyű téged hallgatni, szép téged nézni.
Ez nem lehet az én szívem, mert a lélek, mint a sóhaj,

mint a szó: ami elhagyja az embert a szívből. Fiatalnak
látlak, arcod egyszerű, de a szemeid tiszták. Nyugalom
hálói lengenek szavaid tengerén habnak.” Hallgat
Isten. A Mekiből kifordul az utókor a túloldalon.

„ Látod, látod, most sem vagy őszinte – magadhoz.”
Ránéztem. Egy aszott vénség tapadt szinte a padhoz
szennyével és szagával. Egy nyomorult csöves. Pánikba
esve martam össze szemhéjaim, hogy arra a másikra

eszmélve nyíljon meg újra éltető napvilágom.
„Így jobb?” Lassan tisztult a lidérc. A térre pörgő fény kerek,
ragyogó barna arcra bomlott. A cigányon –
mert az volt – öltöny, fehér ing és vigyor. Egy nagy gyerek.

„Ő én már igazán nem lehetek. Én magyar vagyok.”
Kínosan éreztem magam. „Itt, most lehetsz magyar: ki bánja?
de nézz csak szét, te büszke: jöhetnek holnapok,
és e földön kívül a magyar lesz a nemzetek cigánya.”

„Hát félelmeim látom arcodban, nem szívemet?”
Már más arc nézett rám felőle újra, torz, dühös
szavait, mert a magyart törte, alig értettem: „nevet
így nem ír, és anyád szívével nem beszél, te büdös!”

Égnek állt a hajam, reszkettem, de ez a rettenet
nem gyáva ízű volt, hanem hogy mind ez velem,
Hazám szívében megeshet – s körben a szemeket
jajomtól elzárja közöny, félsz, vagy bármi szerelem,

s én, ki mellé maga az Úristen ült le, egyedül maradtam.
Szellő támadt s nyugalom lepett meg végre újra,
pedig láttam tovább magam magamban száz alakban,
s tudtam, mind én vagyok, s az ecset Isten ujja.

Így retteg hát az is, kire én egyszer rámutattam,
mert benne megláttam saját gyűlöletem, mitől féltem.
Alkonyodott. Milyen szép Budapest! Könnyű kábulatban
felálltam s magára hagytam Istent a Deák-téren.

II.

Ki lidérceit másokban véli feltalálni, sajnálatra méltó,
így azok vagyunk mindannyian – a Margit-híd
felé sodort a lelkemben hullámzó új hit, szép szó.
Szembe futott velem a Duna, sötét arccal, mint akit

saját tükre csillogása vonz s taszít. Körül már régen
bársony párnáján zubogott a Város. Örök gyémántjai
emberhez méltó messzeségben ringtak a mély-magas égen,
s néhánynak tüze lecsöppent leány-szemekbe játszani.

Nincs sötét és nincs világos. Kicsiny ország ez a város,
hiányzik belőle minden, s mégis mindenki itt van:
ősz-nyálas bokraikban a parkok árnya cementtel határos,
és a hegyben évszázados imák súgnak-búgnak barlangjaikban,

míg magasan fölöttük rulettkerék árul fényszikrákat. A hidak
mintha összehúznák a folyó felett a partokat, olykor
pedig löknek a tekinteten: Buda s Pest, a jó atyafiak.
Szakadt, gyámoltalan gyámokkal áldott az utókor.

Míg körülöttem habzott az est, bennem gyúltak furcsa lángok.
Ha megmenthetném a világot, megtenném, mint sokan
mások. Egy gyermekéletért rajongva áldoznék sajátot,
s ki nem? Benn fájtak a futások, míg néztem, mint rohan

a folyó, az áldott. Isten bennem, körülöttem és mindenben,
elmém darabokban, lelkem szennyese szárad az estben:
kiteregetve számtalan elestem, bukásom, s e testben
mégis tiszta szó folyása, Isten mása félreértett szerelemben:

én vagyok. Ott jött mellettem. Az Ő szemében alázat
és borjú-türelem, bennem aszfalt és kőpor fanyar szaga.
A kozmoszig nyúlt a Magyar Tudományos Akadémia
valótlan tömege: bárki betérhet, de csak kevés magyarázhat,

érthet. Egy éve bevitt ide engem Tamás, a hitetlen,
s kérdezte a hölgy: „foglalkozása?” „Költő” feleltem én
pislogva, szerényen. „úgy?” de beírta. Akkor ott, mi ketten
voltunk a nemzet teste. Egy csodás este egy eszme kebelén,

mely úgy kínálta csecseit, mint mézet csöppentő kelyhet
a reá érdemeseknek – láttam könyveket, tudóst és eszeveszettet,
kik nem szégyellték, hogy örömük, könnyük elered,
de hitük maszkírozva lettek kosztosai eretnekeknek.

III.

A Duna bíbor locsogása bal felől, s jobbomon reá a balzsam
az Ő jelenléte most. „Olyan vagy, mint az első, épp olyan.”
Igen, emlékszem. Sáralakban, szinte még folyékonyan
lelkében tartott, s én habzsoltam leheletét, míg belehaltam:

így születtem. Igen, emlékszem, milyen közel volt hozzám,
s én a szívében játszottam életet szűzen, jóllakottan,
de a szememben…nem volt még szó, mivel elátkoznám
az ember-magányt. Azóta kínná, nyűggé sokasodtam,

s már azzal a régi, édes illattal orromban vágyom vissza
folyton. „Teremts újra!” Valóban. Talán új teremtésre,
kozmikus temetésre, sártengerre, mely agyagom beissza,
lenne szükség. Vagy mégse. Az utókor hinné, hogy megérte?

Népek sétáltak szembe a korzón, ajkuk csillagos lobogók,
lelkük kárpitján alkotmányok át- és átírt öröke zizzen,
s míg a bábáskodó pesti éjszakában kevély lánggal ropogók
ők, tüzük salakja, korma, üszke porlad értük messze innen.

A vagyon gyermekei, a hatalom unokái: ez ősik tévedése,
ál-tudása: pénzt csinálni. De a pénz is, csak mint a színek,
nincsenek, csak kinek-kinek: emez a fénynek szenvedése,
amaz az ember átka, vére, szórva dísze mindenkinek.

Hát így, fogaim közt sorsom, mint megfáradt kanócon
csüngök létemen, hát így ballagtunk át, én és az Isten
a Margit-híd feltúrt gerincén. Állványok és sodrony
tompa álmán lóg az éj, lenn a Dunának szava sincsen

urai talpai alól. Mossa a város szennyesét, a jó vénség.
Néha ő is ágyat bont reménynek, egyetlen kincsnek,
kit odalök balsors, szegénység – vagy csak az éhség,
mely csillapíthatatlan és torz vallomása szerelmeinknek.

Mintha fel-felhabzanának e gyémántok olykor, s ha látod
szemeit, átéled tenhalálod, de csak ennyi: tovább kell menni,
mert a túlparton keresni kell tovább, találni célt, álmot,
melyet az apró állomások közt a többi közé lehet tenni.

A Hatos jön, pislog, vacogva, lépésben döfi sárga orra
a lámpafényt. Bendőjében ismerősök bújnak idegen
arcokba, szemeik tátva néznek a belső sárhalomba:
filmjeik úsznak elfolyt vagy még fel sem dagadt vizeken.

IV.

Pötty-pötty. Sírnak a csillagok. Sötét bársony bakon
zsarátnok szemű kocsis nyög, ide csöng le ostora,
égő tekintélye. Ablakon, ajtón zörget, ólom-habon
cuppan testvére testébe a visszatért édes mostoha

csöppje időnek-árnak. Egymást lökdösődő árnyak
vigadnak, dőlnek a fáknak, beton skatulyák színének,
fordítottjának: kinn s benn kötöget a jókedv s később a bánat
új ruhát környezetének, friss szagot ember szerelmének.

Mennyi az idő? A vége felé járunk, ismerjük e tételt.
Ki így, ki úgy próbál nem nézni az órájára, vagy
új időszámításba fojt másikat. Ha te jelented a kivételt,
részegséged habzó hevéből üvöltsd, milyen gyáva vagy,

Ember – de az igazság tőled így sem részegül, meg nem
billen: a múlt spórája beleinkben már zagyva és erjed
mocskosul. Alattomos szoknyában, szajha küllemben
virraszt hasadon, ki álmod volt, s vele kell ébredned.

Szűköl komisz másnap. Lenne bár rend és hit körül,
de csak matt tócsákba csap az öngyilkos fénynyaláb.
Szembogarad kimászik éjbe, lámpafénybe, s míg örül
a gyertya füstje, fojtja aranyát ezüstbe: a viasz üli diadalát.

Semmi nem olyan céltalan, mint az emberi élet.
Bemocskolunk magunk körül mindent – és mégsem
ilyen drámai a létünk. Örülünk, hogy élünk s miértek
ne ráncolják napjaink – elég sejteni a parányt az egészben.

Dacolni kellene a korral, játszani fattyú utókorral
hű és hálás szülőket – de a gyermek, mond, hova készül?
Rajongva tép a kenyérbe csókja, nyála olvad a cukorral
és szája sarkán ha leng álom méze, én azt lenyalom végül,

ez a boldogságom, célom. Ezért vagyok. Lettem miatta
és végette, örököltem tőle és tőled vasárnapokat:
de a hétfők zamatát ne sajnáld tőlem, terjeng illata,
emlők penésze körülöttem – de a rágáshoz adj fogat,

s ínyt a zamat taposásához ajkaim mögött! Ne játssz velem!
Istenem vagy, hát védj meg önmagamtól!...Jaj, én konok,
én árva, gyámoltalan: gyümölcsöm más fáján terem
s kerítésem fonják bodzák és negédes fürtöket álmodó borok!

V.

Látomások gyötörnek s vonzanak. Húrja lettem körnek,
s gömbbé csiszolódik körülöttem minden délután
és alkony, átlókra feszítnek s elpattanok, eltörnek
percek, órák – pőreségem dicsekvő cicomám, szép ruhám.

Épp annyit érek, mint mások, ha már csak emlékek.
Költő vagyok, vagy csak a tinta? Nyomaim kitapintva
s elkenve minden vállalásom, hullámok tejéből visszafénylek,
mert kell, hogy legyek érted egy szebb, jobb Koós Attila.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.