Vetett ágyban

Vetett ágyban


Fagyot sírtál az ágakra
s levélragyáikként gyűltél,
mint ereszek alól hullnak
a napnak pólyáló melegétől
mederbe cseppjeid,
így lettem vetett ágyad
hűvös izzadtsága,
párnákba ívódva,
ahogy a nyárfák sírnak,
szántások közé feszült nyári szélben.
Fagyot sírtál az ágakra,
s itt csak a föld melege tart ébren,
süppedek a rögben,
a száraz iszapban,
tikkadt lábnyomom
szomjazza hűsödet,
s nevedet,
neked aki szültél,
nem tudom hova véssem,
most, mikor a földben, a fában,
s bőröm kérgében magam rágom,
mint a használt ruhába költözött moly.
Fagyot sírtál az ágakra,
s arcomra özönlik minden indulat,
amint lenge tüllben
konokul a szövet ránca,-
nincs aki segítsen,
magam mosdatom,
magam tanítom tisztaságra,
súgni, kiabálni a világba,
s a magam világában,
csínytevő gyerekként
amikor egy kicsit megtagadlak,
ellene mondok a rossznak,
a lapban, vasalt lepedőben,
hómezőben, vetett ágyban,-
hallgatok vétkeimért.











Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.