Éjjeli eszméletvesztés

hazaindultam megint bűnösen
az éjszaka hűvösen rámlehelt
milyen mélyen is hevert bennem
a szeretet s kikerültem a boldogokat
akit csak lehetett öntudatos haraggal
löktem félre agyamból
nem kellettek az emlékeim
menekülni akartam magamból
ki vagy be a tagolatlan semmibe
s nem ütközni
határokba kérdésekbe emberekbe barátokba
nagyhangú senkibe
elvágyódtam és tudom nem lett volna
szabad ezt így érezni átélni ennyire
az őrjöngő tudat szaváig várni
hiszen már sokan belevesztek ebbe
az eresszelek nem eresztlek játékba
miért pont én élném túl ezt az egyszerű halált

emlékszem ott feküdtem idegennek hatott a testem
fáradtan és hidegen simult az éjhez míg magára talált
se isten se sátán nem keresett de valahogy színesebb
lett a fekete hevesebb vadabb olyan nevetséges volt
gondolnom akkor a holnapra na de keljünk fel
keljünk fel kiáltottam a holtakra és járjunk egyet
hátha valódi élet költözik a zsibbadt idegekbe
mindjárt hajnal mondtam s ahogy körülnéztem
láttam túl sok köröttem a kihűlt lelkű angyal
kinek hamisan zeng a gyónása s a rongyos őszinteség
vélt hazugság
pedig mégis megmaradt ez a sima szelíd szívverés
miért engednéd halkulni emberarcú angyal
ami vagyok tudom neked kevés
de nem tehetek mást csak ennyit
bár engem is bánt a felismerés
hogy sehogysem értjük egymást
és hagyjuk hogy úrrá legyen rajtunk
a könnyű
feledés






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.