Oly észrevétlenül

Buborékjait elbocsátotta már a néhai szódavíz,
nem pezseg a feledésé lett pohár az asztalon.
Kovászodásnak adta ropogós testét az uborka a
kenyérhéj alatt. Lassan nyúlik egy vízcsepp, majd
lecsöppen a csapról, hogy új csepp hízzon a helyén.
A boroskehely alján a párává lehelt gyűszűnyi
korty lila karika már csupán, mint Szindbád
szeme alatt az éber éjek. A poharam is kialvatlan.
Porcicáktól borostásodik a padló, nyikordulni felejt,
mint ahogy a nőket is egyre ritkábban látogatja
az emlékezés. A bénulás oly észrevétlenül gyűlik a
szívben, mint a rendetlenség a takarítatlan szobában.

Hogy kerültek ide ezek a dolgok? Egy megharapott
és félbehagyott lekváros kenyér szomorúsága  a
levegőben, egy megfáradt vulva sóhajtása a tenyérben.
A szobába tévedt, majd a végkimerülésig az
ablaküvegnek zümmögő bogár teteme fonnyad egy
szöszcsomóban, mint reménytelen szerelem íze
erjed, mit lukas fogban őrizget az ember évtizedeken
át. Fél pár zokni kókad a lámpabúrán. Szinbádnál
a zoknik szakítások és depressziók idején mindig
nagy együttérzésükről tanúságot téve hűségesen
páratlanodni kezdtek.

Mint egy folyó, viszek magammal mindent, halat, hullát,
konzervdobozt, falvak és csillagok tükörképét, meztelen
lányok combközének csiklandósságát a forrásvidékről,
fáradt olajat és ürüléket világvárosok mellől, visszaút
nincsen és nincsen megújulás, ami vagyok, az csak
voltam, ami leszek, az csak voltam, és ha elérem a
tengert, örökkévaló lesz a múltidő.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.