ködben járok

Hideg párától fénylik a járda
kidobott fenyőfák szegélyezik utam
a kőrengetegben.
Morogva elrohan mellettem egy busz,
az úttesten szürke, elhagyott kesztyű int felém
s szállodák üvegtábláin belesve
reggelihez megterített üres asztalokat
bámulok.

A zöld Dunán jégtáblák ütköznek össze,
majd a híd pilléreinél kavargó örvény
elsodorja őket egymás mellől
míg egy éber sirály őrzi táncukat.

A korlátba kapaszkodom.
Belém az utcalámpák.

Ködben járok
te sem látnád,
honnan jöttem, milyen messziről.

Az éles kövek és kikötött hajók között
Összetorlódik a jég
Mégse fázom.
Dúdolok:
"Felhők takarta csillagok
Néptelen utcák
Névtelen ablakok
Füsttől  roskadó asztalok…"

Előttem halkléptű, hátizsákos fiú siet
egy másik a sarkon túl forró kávét
szorongat kezében
s merészen végigmér,
cipőm, kócos hajam, meg ami közte van.

A ligetnél járok,
egyre közelebb,
megriaszt,
milyen közel,
hogy nem tévedtem el.

A hegynek fel
utcalámpa hunyorog felém
a buszmegálló székén
cicus didereg
bundája tömött, gyönyörű,
szólítgatom, de rám se hederít.

Taxik suhannak el,
sudár, terebélyes fák
csupasz sziluettjei
kertekbe szórt sötét bástyák.

Már csak egy emelkedő,
szaporázom lépteim
előttem a kovácsoltvas kapu,
fenyőfák, öreg barátaim.
az ónos esőtől ragyogó terméskövek
is látszanak már,
a macskaköves utacska
kanyarog házunk felé,
a kulcs is megvan.

Félek.
Az ajtónál a köd elfogy
odabent már csak a hideg marad.

A szobában szerelmes vámpír énekel,
panaszkodik,
rázza a redőnyt
a parkettát tépkedi.

A halhatatlan szomjas,
nem kell se gitár, se dal, se vér.
bent nincs pohár, kint nincs ember
csak én.

várlak

szólíts meg
ragadj meg
vagy legalább tarts ki.
Mert ködben járok
még ha látszom is.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.