100. vers helyett, lázadáson innen és túl, költészetrõl, másról
Kedves FŰM,
magam is igen komolyan, átgondoltan, tudatosan vallottam. még ha kissé
nehézkesen, ügyetlenül is. nembeszélve arról, ami nem mondatta ki magát. pl.
hogy mérőszalaggal megállapítható-e, melyik ember szenvedett többet.
melyiknek volt keserűbb az élet. az-e aki beszél, vagy az aki hallgat. ki
hallgatva beszél, ki beszélve, ki hallgat amikor beszél. innen nézve csakis a
lehető legjobbat érzékelhettem szavaidból. én valóban hiszek abban, hogy bárki
tévedhet, ha egy másik nézőpontból szemlélem. ahogy magam is, még akkor
is, ha a tévedések is szerves kellékeiként beépülnek a folyamatba. valahol
mindenkinek maga felé húz a keze, és ezt bármilyen szerénység, az ember
másról is állíthatja. iskolák vannak, szemléletek, felfogások, aminek határai,
befogadóképessége van. nehéz nyitni egy határozott koncepcióból. főleg, ha
annak meggyőző erejű iskolai szabályai vannak. minden szemléletnek
megvannak a maga sajátos magyarázatai. pro és kontra. engem az
foglalkoztatott leginkább (régebben, ma már nem hiszem, hogy ezzel nekem
kellene terheket hordozni, sem másokat terhelni, annál is inkább, mivel a világ
enélkül is megy a maga útján), lehet-e közöttük megnyitni a kapukat. azonban
nem úgy, hogy ezeket összecsapni, hadd essenek egymásnak, noha tény, ez
is szükségszerű, hogy eljöhessen a megtisztulás, hisz nélküle megvilágosodás
sincs, hanem mint mikor egyszer csak váratlanul megnyílik előttünk egy másik
dimenzió. hogy valami amit addig hittünk, lehet egészen másvalami is. azonban
ehhez valakinek ?valakiknek, áldozatot kell hozni. de még mindig úgy vélem, az
a szerencsésebb, ha valami sokféle nézőpontból képes lábán állni. (a lábat
ebben az esetben akár szárnynak is vélhetjük.) azonban nem bizonyos, hogy
így a jobb, vagy hogy ez lenne bármiféle útmutató irány. általában, tisztelet
a kivétel, az igazán különleges, nagy dolgok fáradságos küzdelemben, meg
nem értésben szenvedték ki ösvényük. megszületésüket követően 50-100-200
év múlva ?több, ismertetnek el. és még ekkor is azt mondhatjuk, jókor jó
időben, mert a szerencséhez is idő, jó idő kell.
engem pl. Tóth Krisztina azzal nyugtatott valamikor a 10 alkalmas tanfolyamon,
mikor látta, milyen kétségbeesett vagyok (vajon mindent szakmailag
átvettünk-e, amit a versről tudni kell), hogy amit ő tud, mindent átadott.
folyamatos hiányérzetem volt, valami kényszer, pedig talán ő is, magam is
tudtam, meglehet sohasem fogom használni. mégis aki határozott céllal akar jó
verset írni, gyakorolnia kell folyamatosan a formát, játszania. újabb és
újabbakat találnia. de kérdem én, mi van azzal, aki csak egyszerűen ír, mert
írnia kell. létforma számára az írás. olyankor már nincsenek szabályok. amit
addig tanult is „elfelejtette”. de létforma lehet a játék is. így van akár a rajzzal,
bármilyen más műfajjal. na persze ami a működéshez kell, az úgyis
beágyazódik magától. mindenkinek megmarad éppen annyi, amennyi neki kell
saját működéséhez. ezért írunk annyiféleképpen, mert annyifélék vagyunk. na
persze, mondhatjuk úgy, hogy akkor rendben, de tudomásul kell vennie, nem
verset ír. de tudjuk-e ezt biztonsággal állítani, amikor minden átalakulóban
folyamatosan, mint pl. az is, hogy mi a vers. értem ezalatt, hogy a 21. század
elején mi számít versnek. amikor folyamatosan távolodunk a hagyományos
felfogástól, azok jellemzői- és elvárásaitól, kitolódik ez a műfaj a próza, vagy
valami egészen egyéb más felé, mely a mai tudás, megszokás felől nézve
már-már értelmezhetetlen kategória. de eljön egy holnap, bizonyára, hiszen
minden kornak megvannak a maga jelenjei. időben tehát, ha csak a
kanonizálást tekintem, és itt akkor most jó időben, mindenképpen késleltetve.
ehhez kapcsolódva, minap igen különös élményem volt. anyósommal
beszélgetve esett szó a Láncszemek kötetemről. (kisajátítom, pusztán csak az
egyszerűsítés miatt). tudni kell, eddig sosem adódott alkalom még csak
hasonló beszélgetésre sem, mi több, foglalkozásaim a művészet bármely
területén inkább csak mint haszontalan, naplopó tevékenység, könyveltetett.
annyira meglepődtem ezen a nagy változáson, azonnal lejegyeztem
naplófüzetembe, megpróbálom szó szerint idézni.
2009.01.10 d.u.: a könyv verseiből csak az elsőt és az utolsót értettem meg,
ami hagyományos formában (lefordítva harangfény és a hosszú út), ez olyan
volt mint a vers, amit megszoktam, a többi már annyira egyedi, sajátos, hogy
a mögöttes gondolatokat nehéz értelmezni. de ha nem is vers, akkor micsoda?
vagy ez ennek minősül? mert mi petőfin, józsef attilán, juhász gyulán, dzsida…,
ilyesmin nőttünk fel, radnótinak pl. minden gondolatát értem, viszont nem
értünk a mai művészethez. talán ha még egyszer elolvasom. egy szó... egy
szóba sűríted a mondanivalót, hogy lehet ilyen rövid gondolattal más számára
is érthetővé tenni. hogy mi picassót se, a modern művészeket sem értjük,
pedig ott van vasarely, ott is foltok, formák, az mégis befogadható. én közben,
hogy ő akkor inkább a prózai, prózaszerű írásokat értette, itt kissé
magyarázatra szorultak a dolgok, eltértek szemléleteink a prózai és a
versformától. hogy akkor amit én csinálok, milyen műfaj lehet. továbbá, hogy
például valakire lehet nagyon illő lelkiállapot, bacher ivánnak is sajátos stílusa
van, röviden, tőmondatban, máshol régiesebben, de nálam ez érthetetlen,
amikor egy szóban sűrítve. és aztán ott van 1 regény 1 mondat, esterházival
se jól van, itt szóba kerül örkény istván, az egypercesek, aztán folytatódna az
így írtok ki, karinthyvel, …majd felidézi azokat a mondatokat, melyek szerinte
szavajárásaim, itt már eltávolodva könyvtől, pl. hogy „ez nem az én világom”,
vagy hogy régebben mondtam, „élettérre van szükségem”. de hogy már erről
pl. leszoktam. hát mit mondjak, nem emlékeztem ezekre, mindenesetre azt sem
gondoltam volna, ilyen különös élményben részesülök ezen a délutánon, hiszen
anyósomtól egy komplett versértelmezést kaptam.
másik példa. nemrég, a kiadványszerkesztő tanfolyamon először értem el
éppen magyar nyelvtanból, a helyesírás összes rejtett csínja-bínját tartalmazott
teszten, a maximális pontszámot. könnyű játéknak tűnik az ilyen, mégis ravasz,
körmönfont. és mire jó mindez? hogy megszeghessük a szabályokat, amikor
magunk írunk. hogy formai, nyelvtani érzékem van, eddig is tudtam, előfordult
(ma már nem hiszem), még olyan idegen nyelvben is kiszúrtam a hibákat, ahol
a jelentésről, fordításról mit sem, esetleg vajmi keveset tudtam. persze, értem
én, a versben is el kell jutni arra a szintre, amikor már nem látszik rajta a
mesterség. tudatosság vagy bizonytalanság. ám olykor nem-e éppen a benne
megrögzött bizonytalanság szül egészen különös dolgokat. az alkotó ember
kiszolgáltatott magának is, nemhogy az olvasónak, értékelőnek. de állíthatja-e
magáról valaki ezen a sokszínű, hatalmas palettán mi adatott, hogy birtokában
van a tudásnak, ill. megfelelő rálátással képes-e érzékelni a határokat, amikor
legtöbbről még képünk, fogalmunk sincs, hiszen szemünk előtt ott és abban a
pillanatban éppen születőben, tehát még nem létezik. és igen, e szemlélettel
szemben is, kell valami fogódzó, amiben bízunk, vagy ellentmondunk.
mint ahogy minden kor, a mienk is, fokozatosan kivívja magának az újszerű
szabályokat. ez így van jól. azonban nem szükségszerű egyetlen szabályt sem,
követni. akinél természetszerűen beépül, az úgy jó. akinél pedig egészen
máshogy működnek, az meg úgy a jó. mindenki azt, annyit és olyan formában
sajátít, metsz ki a világból, amennyire szüksége van. részemről előfordul
(merem következtetni, másnál is), hogy adott pillanatban, legyen az jó vagy
kevésbé szerencsés közérzetben, amikor elolvasok egy verset, valamit, az
vagy azonnal megfog, de van hogy elsőre nem, aztán egészen véletlenből
adódóan, két hét múlva már mást mond ugyanaz a vers. igaz, általában olyan
versek kerülnek szemem elé, már jó ideje, melyek anélkül, hogy a
legcsekélyebb mértékben is az itt felvázoltakra gondolnék, hatással bírnak rám.
valamiféle üzenet. ám valószínűnek tartom, hogy ezt is a tudat működteti az
emberben. különben pedig azt gondolnánk, ízlésünk van, ami önmagában már
kategória. s ha így lenne is, azt kell mondanunk, jól van.
nos FŰM, hogy lezárjam ezt az igen hosszúra sikeredett értekezésem, köszönet,
s ha megérintenek a rajzaim, amíg képes vagyok valamit általuk valakinek is
adni, nincs minden hiába.
érdekes, ebben a pillanatban szövegeimet éppenolyan biztosan érzem,
bizonytalanságaival, hivalkodásaival, visszafogottságával együtt, akár a
rajzaimat. amelyek csak úgy vannak, ha éppen jön, adódik. ez jelenthet jót is,
rosszat is. mégis a belső béke ami számít. nekem legalábbis. vágyhatnék-e
többre. és mégis. röstelkedve veszem tudomásul, igen, többre vágyom. hiú
vagyok, önző, és jól titkolom. legalábbis előlem. a legnagyobb áldozatot is így
élem meg. büntethetem-e ennél többel magam. magunk. s ha meggyőződésem,
hiszem is, jót írtam, a legkevesebb, hogy nem tudok verset írni. ezt akkor is
így érezném, ha a világ legeslegjobb versének szerzőjévé kiáltanának. sosem
tudnám meg, igazam volt-e. mint ahogy azt sem, ha legrosszabb költőnek, úgy
másnak, igaza-e. hogy kinek, igaza. mikor költészetről.
(2009 január 10?12)
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
