(hal vagyok és az óceánt keresem)

(1)

a legszebb dolog a világon a víz.
naponta átjár, iszol, izzadsz, vizelsz,
s ha meghaltál, szárazra száradsz, mint a kő.
néha, jobb napokon, vándorol nyelvről
nyelvre, épp, mint ahogy mindent
átnedvesít a szó, a beszéd, a hang.

(2)

ülsz egy fa alatt. az ágakról
áttetsző cseppekben soványul rád
az eső. látásod elhomályosítja
a könny, légszomjad nem oltja
a szádból habzó nyál. végül
egy dombon állsz. beszélsz,
túl halkan ahhoz, hogy a hátsó
sorokban is hallják. a lényegre
térnél épp, mikor kitör a vihar.
mellkasod fel-le hullámzik,
éppen úgy, mint az óceán.

(3)

ki tudja, hányszor hallottam már
az elmúlt évek során, hogy nem
kell sok idő, míg a sarkokon
felolvad a jég, és szerte
a glóbuszon emelkedik a vízszint.
évek óta ígérgetik azt is, hogy
magába issza Velencét és a sok
ezer kis szigetet az óceán.
egyre inkább hinnem kell abban,
hogy egy nap a szobám ajtaja
alatt beszivárog, végül mindent
ellep. csak várom, egyre várom,
mégse jön. hallgatom, ahogy azon
vitatkoznak, vajon egy nap ezer
évet jelent-e, mintha méricskélhetnék
az örökkévalót. a hírlapolvasó
közönyével veszem tudomásul a
kiszárított virágokat és a tényt,
hogy idén hányan fulladtak vízbe
és hányan haltak szomjan.
addig is minden évben ellátogatok
a tengerhez. mégsem sikerült még
rájönnöm, hol kezdődik az égbolt.
ha ideig-óráig el tudok feledkezni
a kavicsok és kövek szúrásáról,
megszáll a nyugalom. erre más szót
nem tudok. tizenegy hónapon át
aztán hiába tárom szét a karomat,
nem tudok úszni. egyszerre nincs miben.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Kortárs, 2004/5