Kontur István emlékére

A Piave hídja mellett megálltunk.
Fáradtság,
fények,
Itália-illat.
Emlékek, nagyszülők.
És vázlatfüzetedbe,
mint elveszett harcosok
vándoroltak a fekete ciprusok.
És a híd is,
az antik forma,
meg az a délután
mára már a grafit
hadifoglya.
És emlékem lett.

És Velence,
gondolák ringása
vaporettónk körül,
rácsodálkozások,
és Padova,
és Forlí
és Firenze...
a tanulmányút
Csodákat mutattál akkor is.
Máskor is.
Ez volt a legfontosabb.

Ez volt a legfontosabb?
Vagy inkább lényed egésze,
a grafikus,
a mérnök,
a tanár,
AZ EMBER.
Polihisztor lényed.
És gyermeki hited
a hallgatókban...
(biztos tudtál mindent,
de hited töretlen maradt)
...hogy érdemes,
hogy kell,
hogy meghallhassák ők is,
hogyan zenél a kavics
a gyors folyók mélyén.
Hogy megérezhessék,
miként válik a cseppekből folyam,
ha záporozva esik,
és miként játszik velünk
A VÍZ,
az Isten kisujja.
Hogy determinisztikus zavarunk
valószínüségbe és véletlen bolyongásba
kergeti agyunk.

Veszteség. Végzetes veszteség
annak, ki nem ismert.
Számunkra itt maradsz mindig:
fehér köpenyedben
jársz tovább
emlékezetünkben,
ahogy olyannyiszor róttad
a műegyetemi folyosókat.
És ha számításba kezdünk,
Veled tesszük.

Ha nem vagy is itt,
így nem gyászolhatunk.
Fáj, fáj hiányod, de mégis...
Bár véletlen bolyongásod
a felhőkbe vitt el,
bennünk tovább élsz így,
hidd el.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.