Búcsú az élettõl.

Megöregedtem, eljárt felettem az idő,
Érzem a halál hamarosan én értem is eljő.
Tudom, hisz szemem homályos, kezem remegő,
Vár már végső nyughelyem, a csöndes temető.

A föld, melyben testem végleg megpihenhet,
Hol porhüvelyem lelhet végső menedéket,
Mert porból vagyunk, s porrá leszünk,
Ez az örök szabály, melyet meg nem szeghetünk.

Ezért szeretteim, barátaim, immár Isten veletek,
Mert utolsó utamra indulok, honnét vissza nem térhetek.
Köszönöm azt a sok jót, s boldogságot, mit adtatok,
Melyet én már vissza nektek többé nem adhatok.

Köszönöm Istenem, hogy e földön emberként élhettem.
Ugyan csecsemőként kezdtem, de idővel férfivé érettem,
Megnősültem, s feleségemmel gyermekeket nemzettem,
De becsületben őket, kedvesemmel felneveltem.

Öregszem, s az idő egyre csak múlik,
Az a kevés ősz hajam is lassanként kihullik.
Nem vagyok oly erős, mint ifjú koromban,
Feleségem korán meghalt, nem tarthatom két karomban.

Lassanként a föld lesz új otthonom, hova megtérek.
A halál kopogtat, ajtót nyitok, de tőle nem félek.
Kaszás helyett elhunyt szerelmem áll előttem.
Kezét nyújtja. Megfogom. Testemet elhagyja lelkem.

Innentől egy másik élet veszi kezdetét,
Tán egy szebb, s jobb, boldogabb szellemi lét,
De szívemben őrzöm hosszú emberi múltamat,
S a Mennyig kísér majd a sok régmúlt, boldog pillanat.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.