Karnyújtásnyira tõlem

Hömpölygök a tömeggel
siető lábak, kabátok között.
Álmos még a reggel,
uralkodunk a bambaság fölött.
Egymáson átesve villamosra szállunk,
sóhajjal, hogy nem ez volt a vágyunk.
Zötyögünk a fásult csendben
s a gondokat a körút köve rázza,
de jó, hogy nem itt lakom Pesten,
mosolyom csak ezt magyarázza.

Nézem az embereket sorra,
minden arc más, mégis egyforma.
Ülnek, vagy kapaszkodva állnak,
átadják magukat a mélaságnak.
Egyik érdekes, van, aki meg szürke,
de mindenki a másiknak a tükre.
Kevesen beszélnek, többen csak legbelül
és ilyenkor az ’én’ magával szembesül.

Ekkor a fejemben már csak Te vagy,
egyedül, a lényed és egy gondolat:
karnyújtásnyira tőlem,
vajon mikor leszel?
S erre a bizonytalan,
persze sosem felel.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: -, -
Kötetben: - (-, -)
Kiadó: -