Homo Vitalis

Nekifeszül súlyom a földnek,
mögöttem millió évek romosodnak,
és roskad a jelen is.
És előttem?
A jövő éjjeli horizontján
sorakoznak az alkotóelemek,
mikből válogatni kell.

Várok.

Hogyan rakjam a jövőt
gyönyörű rendbe,
ami már nem romlandó,
nem tér vissza oda,
ahonnan indult,
amely törékeny, míves,
mégis erős híd?
Hogyan kell ezt?

Hányan gondoltak már effélét?
És millió évek alatt,
hányan vártak mozdulatlan?
Itt, ahol én.

És tettek...
de elvétették az arányt,
vagy talán a legapróbb szemet?

Volt olyan is, aki várt,
aki várt és egyre bölcsebb lett,
de várt tovább,
és épphogy elkezdte jó munkáját
letaglózta a halál.

És tenni fogok én is,
ha már vártam eleget.
Mert itt, ha teszek,
már javítani más fog,
újra kezdve.

Ő is majd az éjbe nézve
sorra veszi a csillagokat,
míg fel nem tölti őt is a magány,
és várni fog,
millió romosodó évnek vetve a hátát
tehetetlenül,
mely az ő fejét is földre húzza majd.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.