Két párhuzamos összeér

Hosszú útra indulok, a vége égbe ér,
Lelkem tán egy másik földön végre révbe ér,

Hányszor úja születtem. Hiába.
Ez volt a lélek szellemi ára.
A lélek egy és oszthatatlan
Mégis újraéled milliom alakban.

Nem volt anyag és nem volt soha más
Mielőtt megesett a nagy robbanás.
Végtelen űrben végtelen sűrű gömbben
Egyesült világunk anyagtalan tömbben.

Egy villanás alatt megvolt a nagy bumm,
A proton, a neutron az egész Univerzum.

A semmiből a minden így fakadt.
Az időkerék tengelyre így akadt.
Azelőtt még idő sem volt, valami csak,
Ami nem is tér-idő, de nem is anyag.

Ami lett, az már végeláthatatlan,
Élő, s holt lelkeknek bejárhatatlan
Nem érti Ember-Én -illetlenül morog-
Hogy a világ tőlünk függetlenül forog.

Minden egyes porszem független, és önös,
Egymás ellen küzdeni ösztönös.
Nem sejtik, nem érzik mi a világ nyitja,
Számukra fekete lyuk, mi megvilágítja.

Még két galaxis is tud egyet adni,
Csak az Ember nem képes érdekét feladni.
Nem képes emelt fővel menni tönkre.
Vele dögöljön meg a szomszéd ökre.

Kozmikus erők és kozmikus terek,
Energiát vivő elektromos erek
Sem indukálnak elég igazság érzetet,
Nem fordítják meg az emberi végzetet.

Hát én útra kelek s hol utam véget ér,
Két párhuzamos végre majd összeér.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.