Deja vu - mélabú

Kalitkatestű ember,
szíve helyén kismadár.
etető a veséje, itató a mája,
szolid magányban él, mint
éjjeliszekrényen ülő vizespohár.

már a vén lüktető lény
sem dalolt pontos ütemre rég,
de most kétkedő fohásza büntető szándékát
nem bojkottálja sem másik madár,
sem akármi másik lény.

ketrecbe fogott dallamait
örökké visszhangozza az idétlen táj,
ostoba domború vidékek,
nyáron bután zöld erdő,
télen együgyű ködös homály.

csak hallatja hangját a csőrös,
hosszú idő után most órák óta mondja:
szerelmes volt a színekbe, az illatokba,
a gyümölcsbe, a magokba,

de minden olyan egyszerű,
ha te vagy az utolsó, még ily
butácska alakban is kérdezed az istent,
hogy szeretett-e téged?

kit érdekel a vélemény?
mennyi az üres frázis, latin közhely,
teret találsz az űrben, s az idő
nem is létező halmazát megannyi szerkezet
beosztja helyetted. Édes komám!

Engedd ki magadat magadból,
halj inkább meg, minthogy
egy ilyen dimenzióban létezz
válaszok nélkül  születsz,
s te is, mint mi, választ nem adsz, nem kapsz,
csak kérdezel.

Sajtold ki magadból a régit,
hagyd inkább szabadon az ócskát.
Hallom a dörömbölő szellemet benned, s a
mikroszkopikus galaxis üvölti: Háború!

Ketrec ember, S.O.S! Az indok: „Deja vu-mélabú”






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.