Zárt teremtés

Hang nélkül felvázollak magamban,
kettőből három dimenzióssá teszlek,
életet adó tintával rajzolom újra
arcod, vonásaid, kócos hajad, nyakad,
melled, karjaid, csipőd, lábaid,
lélegzeted, hangod, gondoltfűzéseid
és érintéseid.

Teremtelek, a semmiből, újra
kialakulsz, újradefiniálom DNS-képleted,
csontot a vázlat, inakat a csont,
izmokat az inak, selyelmbőrt
az izmok köré.

Idő, életkor, mentalitás, szavak,
mozdulatok, mint valami megszállott
mérnök, újra gondosan mindent
a helyére rakok.

Ott állsz, négy üvegfal között,
az érzések és a vágyak
szerelőcsarnokában, a szád remeg,
a szemed forog – a létezésre való
ártatlan, kislányos rácsodálkozás –,
teszel egy bizonytalan lépést,
érzel, gondolsz, vágysz,
akarsz, repülsz, szabad vagy, újra –

Mikor végre kilépsz belőlem,
újra atomjaidra szakadsz.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.