Kiûzetés

KIŰZETÉS

Egy önfeledt vetkőzés
lassú mozdulatai: előbb
a zakó, aztán az ing,
a trikó, a nadrág
s a többi mind –
ruháit elhányja,
pucéran áll,
körötte sok-sok
tollpihe száll.

Mily védtelen vagyok.
Mily sebezhető.
Körülem érdes a levegő.

Az ég alatt,
ott, ha lehetnék,
a felhők puha kazlaiban,
súlytalan a fényszegény magasban,
én mondom, nem rettegném
a fintorgó istent,
nem rezzennék össze végszavára,
hanem lepillantva – mint aki
a lentit sose látta –,
beleköpnék a ragyogásba.

Egy intésre beesteledik.
Itt ülök a kioltott világban,
a megsűrűsödött, alvó levegőben
olcsó jelenések: kanalak, villák
és kések, a sótartó énekel, a hold
sisteregve elolvad a palacsinta-
sütőben. Anyám a döngölt
földet simogatja egyre.
– Anyám, miért e búgás legbelül?
– Hasacskádban az étel kihűl.
Nem melegszik, bomlik,
hűl benned a leves,
hasacskádban a tej
frissen megaluszik,
véred elaluszik.

Sétál bennem a vér,
noszogatja az indulat,
s ha alábbszáll
a láz – a harminchat fokos –,
az alázat elaltat,
felhők kékjével takargat
az álom – – –

És elindul bennem a vonat,
körbe-körbe fut a rozzant
sínpárokon, tülköl, tutul,
mintha önmagát kergetné,
de sohase érné utol,
és bármi színkép is vetül
pályája önkörébe
– zászlók pirosa, felhők kékje,
pilláim alól a szemem fehérje –,
minden semlegesül.
Sétál bennem a vér,
nem tágul a köralagút,
alattam nincs talapzat
(fölöttem sok furcsa felhőalakzat),
melyen lábamat térdben
enyhén megroggyantva állnék
(parolázva – kikkel is? – akár a
fess égi bürokratákkal),
belemerülve az időbe,
kijátszva a történelmi jelen-
és múltkort – – –

Ámbár lehetne így sem
(sebaj, úgymond, heged
a seb, tompul a jaj),
hálnék bár galambokkal,
ébrednék pöttyözött pofával
– akkor is mindig visszajárnék.
Sétál bennem a vér,
tágul a köralagút,
szűköl az ösztön,
ugat a tudat,
az éber öntudat virraszt –
a láz alábbszáll,
az álom fölriaszt – – –

(Kitakarva alszol.
Mintha csak holmi szellemkéz
műve lenne – pedig csupán a szél
emeli –, egy falevél
betakar. Soha súlyosabb
takarót, soha ily nehéz,
testre szabott ruházatot.)

Ez az utca, ez a város
nem az enyém.
Idegen, (há)borús az ég.
Kitapintom egy fa ütőerét –
még élek; még él.

Most nyár van.
Most ősz van.
Most tél –
egymásba tűnnek az évszakok.
Megjelölöm a helyet,
ahol vagyok: évszázados hárs,
évgyűrűi számlálatlanok.
(Próbálja elképzelni azt a fát
– meghallani a neszeket,
fák között az állatokat –,
majd az egész erdőt a vadállománnyal,
az erdészházzal, erdőkerülővel
és persze azokkal, akik
éppen a tilosban járnak.
Sűrű cserjék sose ízlelt, különös
bogyóihoz hajol közel,
olyannyira, hogy már
ne is lássa. Közel a füvekhez,
mint aki ritka gyógynövények után
kutat. Elfáradva a keresésben, hátát
egy fatörzsnek veti. Pihen.
Gyönyörűséges, gondolja, gyönyörű
vidék. Az idő is gyönyörű. Hozzá-
szoktatom magam, gondolja, hozzá-
szoktatom magam ehhez az időhöz,
ehhez az év- és napszakhoz,
megjelölöm ezt a helyet
körös-körül, a bokrokat is
külön-külön, hogy visszataláljak
ide.)

Nehéz tollruházatban
a verebek.
A fák mezítelenek.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Holmi, 1994
Kötetben: A hely grammatikája (Szolnok, 2000)
Kiadó: Jászkunság