Fehér

A sírás a tehetetlenség magasiskolája,
s ma sírtam miattad. De már nem érdekel.
Megszakadt már szerelemben millió hű kebel,
tudd meg, az enyém nem fog. Nagy sokára
jött a személytelen ímélben a változás,
a vége. Hibáztam, de nem kell, hogy megbocsáss.

Apám balesetekor sírtam utoljára,
attól rettegve, hogy meghalhat. Mondtam neked,
hogy baj van, s kivel osszam meg, ha nem veled,
hogy majdnem leszakadt tőből a két lába,
nem tudom, mi lesz, gyenge vagyok, szédülök,
és ha apám meghal, hát beleőrülök.

Emlékeket keresek. Egy hajszálat, mondatot,
ízeket, látványt, vagy csak egy hangulatot,
amibe - mint először állva a villamoson -  kapaszkodhatok,
vagy talán egy véletlenszerűen felszabaduló széket –
de semmit sem hagytál, csak ürességet.

Eljött az idő, hogy megfordítsam az egyetlen emléket,
a szigorú tekintetedet cipelő arcképed,
és élvezem, amit búcsúzóul kapok:
tiszta, makulátlan, napsütés-szűz lapot.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.