Titok

Az ember, mely eget ver.
Pusztít, s a jót, rosszra fecsérli el.
Keres, de nem lel.
Szeret, de nem fer.

Remél és hisz,
Hite hegyeket mozgat.
Fölveszi a kesztyűt...
...-Jövök, pillanat!

Igen. Szeret, imád,
De nem leli a boldogság kapuját.
Mindig jár, kel,
Csak ritkán frissül fel.

Akkor is egy pillanatra,
Egy apró mozdulatra.
Fölhúzza csizmáját,
Igazítja a haját.

Szellő végigment a nyakán,
S kijött alul nadrágján.
-Érzed a hideget?
Tanulj, játsz velem!

Körbefutjuk a Földet,
Közben látsz eleget.
Megtanulsz majd szeretni,
Örülni, gondoskodni.-

"De a végén pórul járt,
Nem becsült, csak fabatkát.
Elrontotta a világot,
Mással szórakoztatott."

A megoldás nála volt,
Egy kulcs, mely megtanított
Szeretni,
Örülni, gondoskodni.

És az ember kútba dobta,
Elengedte, s nem remélte,
Hogy így,  mindennek vége.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.