Mi ketten

Én , a nyomorhoz tartozom,
így az mondja meg nékem,
mit kell tennem nap, mint nap
a béke érdekében.

Ígénytelen család, gyermek,
szűkös voltuk kötelez.
Nem nézhetem ezt jó szemmel.
nélkülözünk eleget.

Tollat tenni a talonba?
Gondoljak mindig másra?
Gond szakadt a nyakamba, hát,
lássak neki, hátha! De

azt hiszem, hogy igaza van,
legalább is azt hiszem.
Üres gyomor megmutatja,
megmutatja ki, kivel.

Nem is tudom, mit is higgyek,
higgyek-e, vagy bízhassak?
Nyomor tesz próbára engem,
nem ismer - nem! - irgalmat.

Veszekszünk, hogy ki kivel van.
Bárgyú szemmel nézek rá.
Engem okol a nagy bajban.
Megértem, de nem jön rá.

Nem jó szemmel nézi tervem.
Mosolya oly hamiskás.
Hangot ad és közben szenved.
Libidója alig vár.

Eleget kellene tennem,
de az eszem máshol jár,
felbosszantom persze ezzel
és ilyenkor megutál.

Mindig mondja nem ért engem.
Szerelemmel veszekszik.
Ragaszkodva birtokba vesz.
Raffináltan cselekszik.

Vele vagyok én, Ővele.
Igaz ennek ára van.
Rám köszönt az üres béke.
Éljek vele? Hátha van

arra remény, hogy a talont
cserélik, tollat ragad
bűnös kezem és reméli
nagy kárt nem okoz vele

és többé nem becsmérli Ő,
a feleség a rendem,
tudja kihez tartozik és
cserébe nem kér engem.

Megadja nékem ami jár.
És adok én is majdnem
mindent, de a nincs ránk talál
s öli Őt, éltet engem.

Megtűr engem a szamár, bár
mondom, hogy fel a fejjel,
de hiába, vesztett már. Hát
így vagyunk mi. Mi ketten.

Ördögi kör be-bezár. De
árgus szemmel kémlelem
hogy viseli, nehezen ezt
a megunt nagy csatát,

amely végül döntetlen, csak
vesztes van, hol nincs szabály.
De a cél a győzelem! Van
szentesített eszköztár!

De a nyomor az tönkre tesz.
Nem bír velünk a morál.
Én célra török, megteszek
mindent, hogy a várt magány

hű társának elfogadjon,
ne legyen vesztes senki,
mindenki más békén hagyjon.
Egyet értsen mindenki!

Mert én csakis ezt akarom.
Ezért élek s vállalom
az egyedüllétet legyen
büntetés vagy rágalom...

Jutalom? Ó, nem is mindegy?!
Hisz' nem kell tennem semmit,
mégis a cél felém intett,
hogy bízzak benne, mert itt

csakis én győzhetek, enyém
a siker és záloga.
Mehet mindenki bárhova!
Apellálni bárhova.

Bár hova lennék nélkülük?
Veszni Őket nem hagyom.
Mit érhet a győzelem,
ha buknak másik oldalon.

Győzzek úgy, hogy közben sírjak?
Káromoljam győzelmem?
És utána én forduljak
veszteshez? Hogy vesztettem!(?)

Nagy úr vagy te, nagy úr! nyomor!
De én nem hajtok fejet.
Győzni is csak akkor fogok,
amikor már nem leszek,

nem leszek rest elfogadni,
ahogy tombolsz ellenem.
Bűntudatot felvállalni?
Zokszó nélkül nem teszem!

Puszta kézzel lerombolni
magabiztos helyzetet.
Nem is tudom, nem én fogom,
megígérhetem neked.

Tőlem ne félj, semmi okod,
magadtól félj kedvesem.
Megóvhatlak önmagadtól,
de akkor én elveszek.

Nem maradhatok parlagon,
ennyit nem érhetsz nekem.
Próbáltam, hogy veled vagyok,
ezért lettem idegen.

Se itt, se ott nem lakhatok.
Nyugalmamban zaklatott
énem örökösen piszkál,
mikor csillagom ragyog

fenn az égen s nem láthatod
milyen fénnyel, hogy dereng.
De ez téged nem is nagyon ,
nem is nagyon érdekel.

Hidegen hagy nagy szellemem,
tőled olyan távoli.
Ismerkedni idegennel?
De ezt úgy is rád hagyom,

száradjon a te lelkeden,
a kedvedért vállalom,
hogy a béke érdekében
ne érhessen rágalom.

Szent a béke? Toll talonba!
Megérdemelt nyugalom.
De a nyomor hangoztatja
nem cserélődhet talon.

Nem is kell, hogy elveszítsem
lábam alól a talajt,
biztos pont az életemben
ez a magasztos alant,

ez az összeférhetetlen.
Öléből csak jó fakad.
Megragadta író kezem
s letagadta önmagam

búját, baját és a báját,
ne foglalkozzak vele,
itt van Ő, és Őt szeressem,
érjem be és csak vele.

Vele győzzek, érjünk el célt.
Hogy a célom nem lehet
megtagadni önmagamért
önmagam? ... de így lehet,

hogy elfogad? Ez jó neki?
Örülök neki. Fontos,
hogy rám ismer a sok senki,
mert ki tudja a boldog

ember mi-mindenre képes,
boldoggá tesz olyat is,
aki erre nem is képes
és így lesz a kép hamis.

Nyughatatlan, szenvedélyes,
örökölt hozzáállás,
vajon meddig lehetséges,
hogy legbelül a hálás,

még mindig képes elhinni,
a kettős mérce ádáz
harcát vesztesként nyerheti.
De a győzelem árát,

azt végleg elveszítheti.
És hálából lesz megint
támasz. Győztesként védheti,
minekutána megint

minden ellene felhozott
vádat. Hisztizik kicsit,
bőséges haraggal megtorol,
nyomot hagy bennem kicsit,

mert oly konok. Nem tudom mit
tegyek? Hagyjam rá? Netán
elveszek? Mert reá hatni
- nekem? - nem lehet. De kár!

Hogy úgy szeret. Értelemmel
felfogni, ezt már lehet,
hogy nem lehet, de kibirni,
csak kibirom. Úgy legyen!

És, ha nem megy értelemmel,
fájó szívvel megvallom,
kudarcomat képletesen
nyakába is varrhatom.

Ő az oka életemnek,
tömény, pörgős, vehemens.
Sziklaszilárd, keresztbe tesz.
Végletekig szerelmes.

Valamit tud. Mit nem tudok.
Csak így lehet azt hiszem,
mert a Nő, Ő, nem ártalom,
akit fentebb említek

ősanyánktól származott és
nem hagy békén engemet
az a tudat, hogy nőm miért,
miért ilyen épp velem?

Miért akar változtatni?
Kell a jó? És nekem nem?
Állandóan rágondolni,
mit akarhat kedvesem?

Megbolygatni kötött elmém?
Forog velem a világ.
Elszédülök, erre tessék,
kérdőre von: mit csinálsz?

Mit csinálnék? Szabadulok!
Már amennyire lehet,
de azért azt én is tudom,
nem lesz könnyű. Nem lehet!

Összeomlik bennem világ,
nem ilyennek képzeltem.
Ami szép volt, az most sivár,
varázsvesztett kép, melynek

jelenlegi arculatát
éppen magam torzítom,
énem képe súg és diktál,
emlékek közt kutatom,

keresem a régi báját,
megkapó és megkapott,
ereszteni hazugságát
önző módon nem hagyott,

nem hagyott, hogy felócsudjak
ámulatból, bódulat.
Nő után így bolonduljak,
megérdemlem sorsomat.

Tiszta szívből színt vallani,
vállalni a tévedést.
Nap-nap után hagoztatni,
nem és nem, az Istenért

sem ért meg engem, ki vagyok.
Ki szeretnék lenni, mert
a zaklatással felhagyott
és lám az eredmény kezd

jelentkezni, a csillagom
is felragyog, megkopott
fénye nem akar derengni.
Vakítóan vakított.

Elvakult, hű, vad szerelme
sok idővel megrogyott,
de rossz nyomot hagyott benne
kudarcélménye, holott

örülnie kellene, mert
az élet szép, ahogy van.
Megzavarni érdemtelen
és hálátlan feladat.

És neki ezt felvállalni
nem szerencsés gondolat.
Ilyen rosszul jót akarni,
fene tudja - bűntudat.

Marcangol is elég szépen,
ki a hibás nem tudom,
hogy nem élünk úgy, mint régen(?)
megmondják a csillagok,

akik fogják egyik kezem,
másikat Te rángatod
s nem marad a nyomor ellen,
megszületik rágalom

kötelességszegés közben
minden bajom rád hagyom,
persze nem ,hogy növekedjen
ihlet, nyomor, fájdalom.

Küzdeni, ha megszülettem,
magam módján vállalom,
de rángatni foglalt kezem
nem hagyhatom, nem nagyon

tudok mit kezdeni vele,
így bevallom okosan,
tudni illik szamár szenved,
de nem birom ki, hagyjam,

hogy minden vesszen? Boldogan
fogjak kezet vesztessel,
hogy a rossz úton jól halad?
És ne fájjon a fejem,

ha mégis minden így marad?
A nyomor lyukas leple
alatt a büszke, kicsi fény
hja, sikert arat. Nemde

meg kel hagyni, mert meghagyom,
nem a siker a fontos,
legott az út, min járhatok
és attól leszek boldog,

ha a végén kitudódik,
sikerrel veszek minden
nehézséget, akadályt is
bele értve  az ihlet

által keltett rigolyáit
és nem mászok a falra,
nem is jelentkezik pánik,
inkább fakadok dalra,

semmint, hogy csináljak bármit,
mitől kedve elszállna,
mert, ha kedve tőle tágít,
kezelhetetlen, fránya.

Lovagias aggályaim
lenyomnak a sárba s Ő
várva-várt kinyiladozik,
úgy tesz, mintha sajnálna.

De magával foglalkozik,
talán mert nincs párja,
nos elvárja, találjam ki,
hogy mi az, ami bántja.

És, ha kitaláltam, akkor
rögvest tegyek is róla,
ebben a büdös életben
ne legyek soha, hogyha

kedves az életem, mert Ő
nem ezt akarja. Persze
nem is olyan, mint egy kezdő,
régről tudja mit akar.

Hosszútávon nyerő alkat.
Nem ismer lehetetlent.
Eljátszott minden bizalmat
és mégis bízik bennem.

Nem úgy akar, ahogy vagyok,
ezért is változzak meg,
ha még mindig jót akarok,
nem nézem el, hogy szenved.

Így lett Ő legnagyobb bajom
és ezzel együtt rendem,
akihez nem is tartozhatok,
ha csak feláldoz engem.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.