Barátomnak
Nehéz a szívem miattad és miattam.
Ha néha találkozunk,
már nem tudom, álszent-e a mosolyom,
és Te is csupán hitegedet önmagad,
hogy talán, esetleg, az elsárgult, és megszáradt levelek új életre kelnek,
s nyári madaraink újra dalolnak.
Istenem, Veled a halált is legyőzöm,
és mégis mily nagy akadály a bűnöm!
Falat épített közénk az irigység,
tövében halkan kucorgok,
és elfelejtem,
hogy Veled könnyebb a terhem,
és dalolva ugrom át a falakon.
Hát felépülhet-e az ősi rend bennem,
hogy elengedjem mit kezemben markolok?
Hol a szeretet, hol a barátság?
Ma még tán megbocsáthatsz,
és én is magamnak.
Nehéz az út, míg velem a szégyen.
Szeretsz még? hunyorogva kérdem
a homályos, néma szobák fehér falait.
ők csak keresztbe font karral fénytelenül néznek,
és ma sem mondanak semmit.
Megértem, hogy elég volt a hazugságokból,
önámításból, önzésből.
Elmennék, ha valami nem súgná,
hogy megint menekülök;
előled és a múlt elől,
önmagam elől.
De csupán a bűntudat miatt maradjak,
mikor lehet, hogy sose szerettelek?
Sajnálat, önigazolás: nem akarom.
Ne legyenek ők se utitársaim!
Mert a megbocsátásod, csak az kell nekem,
hogy a fekete köd végre elengedjen,
és a szereteted…talán…
drága barátom.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.