Önpusztítás

Önpusztitás

Átgondolatlan terveket,
elfeledett terheket
keresek, kutatok a múltban,
gondolatban elveszett,
gyermekien gyermeteg,
meghasonlott ember vagyok.

Vagy ott, mint az otthagyott
félkész kéz
a könnyező szobor karján
lóg, mint fejem csüggeteg,
beteg fákról hulló levelek,
fekszem az árok alján

Ébredéstől részegen,
alkoholtól félszegen
igazán emberi test,
mit a rest művészi isten,
hibát hagy a kincsen,
-mert hibánk ha nincsen,
nem élők vagyunk.

Becsukom szememet,
befogom fülemet,
mi hitszegő üzenet,
ne lássam, ne halljam.
Hajamon szárad a sár,
(mert sár vagyok ugyebár)
por, viz és önpusztitó hajlam.

Ujjam a földbe mar,
a "fent" felé tör hamar,
ostobán dohog az ajkam,
kusza fák gyökerén,
növények idegein
tolna fel fáradó talpam.

Engem a szánalom,
folytonos fájdalom nem kerül,
s mert hagyom, megtalál,
selejtes szervezet, foltozott terveket
lelkembe varrogat, tetovál
Önmagunk vagyunk mi bennünk dolgozik:
A TÖRTETŐ HALÁL!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.