NAPLÓK: Árny a fényben Legutóbbi olvasó: 2024-12-04 20:11 Összes olvasás: 10125| 30. | [tulajdonos]: Lószar az élet | 2017-11-24 21:03 | Haj, Kistesóm!
Csak magányos ne légy soha! Ülsz a sötét szobában, mozizol. Képzeleted vásznára vetíted a múlt ködébe veszett szeretteid emlékét, édes, bús szerelmek lélekmorzsáit, érzed a tavaszi akácvirágzás illatát, a bőrödön koppanó esőcseppek ütemes dobolását. Nem vár senki sem, ha átléped ajtód küszöbét. Köszönni sem köszön senki. „Megjöttél? Vártalak!” Az egyetlen zaj, inkább zümmögés, mi körülvesz, a hűtőgép monoton zúgása. Nem kérdezi senki, nehéz volt-e a napod? A fáradt délelőtt után nem gőzölög asztalodon illatos tyúkhúsleves.
Az élet már csak ilyen, Kistesóm!
Persze volt idő, mikor még körülültük a tüzet, egy szál gitár hangja, meg énekszó lengte be az erdő simára gyalult, sejtelmes tisztását. Hold világlott felettünk, mint karos falilámpa sima homlokú, álmos szemű, glóriás fejünk fölött. Tiszta volt a szívünk, szánkon az igazság nem holmi dísz csupán a kirakatban. Nem volt kocsink, bejártuk mégis hazánk kies tájait. Nem volt házunk, de szép volt az élet az albérletben is. Hittük, hogy kifordítjuk négy sarkából a világot!
Kistesóm!
Én megmondom neked őszintén, úgy ahogy van, az én gyereknyakamat még háromszögletű piros kendő díszítette. Mi még ártatlanul énekeltük: „Sóder, sóder, a lábam alatt, / Aki itt a legszebb, tőlem csókot kap!” Bizony, Kistesóm! És nem szakadt le az ég, nevetve ragyogtak ránk a csillagok! Kistesóm, akkor még fiúk, lányok egyaránt, mind-mind arra gondoltunk, meghódítjuk majd a levegőt! Aztán meg ki emlékszik még az első szerelemre? (Lélekrezdülés. Léleksimogatás.) Én bizony igen! De szép is volt! Ártatlanul lopott pici kis csókocskák. (A „hatalmas szerelemnek, megemésztő tüze bánt”!) Az álmok. Csupán csak annyi, hogy megfogjátok, fogjátok egymás kezét. Az első igazi csók. Dolce far niente! De hol van már az a lány, hol van már az a csók, hova lett a tavalyi hó?! Kistesóm, mocskos lett a világ! A fiúból gigolo, a lányból kapcarongy! A csók Júdásé, szánkban az étel megkeseredett! Az ország, választott emberek homokozója, hol neked már nincs helyed! Már játszani is elfelejtettél!!!
Haj, Kistesóm!
Csak magányos ne légy soha! Ülsz, ülsz, csak ülsz a sötét szobában, mozizol. Képzeleted vásznára vetíted a múlt ködébe veszett szeretteid emlékét (kegyetlen a halál!), csipegeted édes, bús szerelmek lélekmorzsáit, érzed a tavaszi akácvirágzás illatát, a bőrödön koppanó esőcseppek ütemes dobolását. Nem vár senki sem, ha átléped ajtód küszöbét. Köszönni sem köszön senki. „Megjöttél? Vártalak!” Az egyetlen zaj, inkább zümmögés, mi körülvesz, a hűtőgép monoton zúgása. Nem kérdezi senki, nehéz volt-e a napod? A fáradt délelőtt után nem gőzölög asztalodon illatos tyúkhúsleves.
Lószar az élet, Kistesóm! | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
