NAPLÓK: Árny a fényben Legutóbbi olvasó: 2026-03-27 11:10 Összes olvasás: 11965| 2. | [tulajdonos]: Félni | 2017-09-03 13:29 | Talán ha tíz. Vásott kölyök vagyok, a delelő nap gyermeke. Olajos bőröm örül a mézszínű napnak. Szememben zöld napsütés hintál a tenger lágy, habos vizén, meztelenül. Nagymamám mondja, délben nem szabad napra menni. De édes mamikám, engem nem zavar a nap. Feküdj le kisfiam, delelni. Ezzel mamikám bemegy a keskeny dikóra ledőlni, hogy szunyókáljon egyet.
Én olvasok inkább. Kezemben Az Ezüst-tó kincse. Föllapozom a könyvet. Még csak az elején járok. A Dogfish hatalmas lapátkerekei lankadatlanul hasítják az Arkansas folyó tajtékos hullámait. Az első osztály utasai kabinjaikba menekülnek. A fedélzeti utasok hordók, ládák és egyéb csomagok árnyékában húzódnak meg a perzselő nap elől. A gőzösön, Jonathan Boyler szelídítő úr vasketrecéből fekete párduc szabadul ki etetés közben. Egy tonkava menti meg a lánykát, akit a leopárd kiszemel magának.
Szeretném, ha én lehetnék Kismedve, az indián, na meg Droll néni, a híres vadász, aki lelövi a macskaléptű ragadozót. Már az óvodában verekszem „szerelmemért”, kinek szőke copfját egy „haramia” – a szót, akkor még nem tudom, honnan ismerem – húzza meg. Tettemért, pincébe zárnak. Félek a sötéttől. Azóta tudom, mi a „szerelem”. Félni a sötéttől.
A dúcból egy kacagó gerle röpül a karomra. Szelíd, mint egy kezesbárány. Mit nevetsz, kicsi Kincsem? Alig serkedő bajszú, cingár gazdácskádat? Nevess csak, édes Galambocskám! Te legalább egy cseppet sem félsz! Tubi fölröpül a gang párkányára. Mamikám dinnyemagokat tett oda száradni, a mézédes sárgákét, a piros húsú görögökét, a nyár ízének őrzőiét. Tubi fejecskéje serényen bólogat. Ej, Tubicám, miből lesz így jövőre édes dinnyénk? Mit hordunk majd a talicskán mamikámmal a háztájiból? Tubi csőre, szorgalmasan jár a magok felett.
A szellőnek, mely hirtelen kerekedik, megörül fű, fa, gyerek. Eső lesz. Távolról zeng az ég, és egy kis forgószél leveleket, ágakat, színes papírdarabkákat hajszol körben. Hirtelen erős fényvillanás vakít meg, halkan számolom magamban a másodperceket, és nemsokára hallom, mint robog el, szinte a fejem fölött valami nehéz társzekér mennydörgése. Elered az eső. Mamikám lép mögém. Mért remegsz, kisfiam?
Hatodfél év telt el, azóta. Pilises fejem, fénye vesztett tengerszemem, ráncoktól barázdált arcom, puttonyos, ősz szakállam árulkodik megsebzett, vénséges vén életemről. Mamikám a mennyek országában köt nekem szép színes pulóvert, Tubi a felhők fölött szemezgeti a megszáradt dinnyemagokat, Tücsök kutya pedig az örök vadászmezőkön szagolgatja egy nyúl vackát, mely „tele van félelemmel, akkor is, ha távol van a nyúl.”
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
