NAPLÓK: wolferl Legutóbbi olvasó: 2026-02-20 03:30 Összes olvasás: 37886| 13. | [tulajdonos]: A zárványember | 2006-06-02 09:24 | | Nemrégiben alkalmam nyílt néhány szót váltani két ismert prózaírónkkal, s a rövid beszélgetés közben mindkettejüknek megjegyeztem, hogy hiányolom a történetközpontú, sikeres nemzedékregényeket a mai irodalomból. Egyikük azt válaszolta, tévedek, hiszen számos ilyen könyv született a kilencvenes években, a másik azonban elismerte, hogy a mai szövegek, minden újmódi történetmánia ellenére még mindig valóban a szövegtechnikát preferálják és erősen nyelvreflexívek. Abban azonban biztos vagyok, hogy hazánkban eddig egyetlen olyan kötetet sem írtak meg, mint amilyen Stasiuk Fehér holló című regénye. Pedig lehetne írni ilyet, hiszen a lengyel közelmúlt körülbelül hasonló pályát írt le, mint a magyar, számos párhuzam és a közös lelki alkat is megfigyelhető a két ország utóbbi évtizedeinek történelmében. A „két jó barát” közismert népi fordulata is aligha véletlen. Talán felelőtlen megállapításnak tűnhet, de Stasiuk regénye szerintem csaknem gond nélkül átültethető volna magyar környezetbe. Alakjai pontosan abból a generációból származnak, amelyek a kilencvenes években megteremtették a rendszerváltás utáni irodalmat, a lengyel író könyve azonban sokban különbözik a magyar szövegközpontúság virtuóz úttöréseitől. Bár művét két idősíkon futtatja, az olvasónak nem okoz különösebb megerőltetést, hogy a paralel linearitásra épülő egyszerű rendszert átlássa, s ami a legfontosabb: nem kell minduntalan az írói trükkökre és nyelvi mechanizmusra figyelnie, hiszen itt alapvetően a történeté, a korszaké és a főszereplőké a főszerep. Nem a szöveg diktál, hanem a tárgy, ami persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy a nyelv ne volna ügyesen kimunkálva. Jól megírt, ám a krónikus szétírástól mentes kalandregény a Fehér holló, melyben Stasiuk mágikus odüsszeiává gyúrja saját nemzedékének talajvesztését. Természetesen a közeg és cselekmény felcserélhető, szinte csak esetleges terep a könyvben: öt harmincas éveit taposó fiatalember elindul a lengyel hegyekbe, annak reményében, hogy valami értelmet és célt találnak a Semmiben. Mint Ganz Lisszabonban, a Fehér városban, Alain Tanner filmjében, szeretnének kilépni az időből, mert valamilyen oknál fogva nem találják odalent a közép-kelet-európai valóságban a helyüket. Stasiuk még az évet is jelöli: 1993-at írunk, abban az időben járunk tehát, amikor a régi rend felbomlásával egy új korszak volt születőben, s a hatvanas évek generációja egy kis lelki vákumba, értékzavaros korszakba csöppent. Ahogy a szöveg mondja: abban az időben járunk, amikor a „véres dzsekik helyébe dzsekigyárak” kerültek, Bob Dylan heroikus prófétizmusa pedig a kamaszkor emlékei közé süllyedt. Az öt fiú közül azonban kettő konkrét céllal, önmaga elpusztításának titkos vágyától vezérelve indul el, míg a másik három csupán kísérőként, kamaszos kalandvágyból csatlakozik hozzájuk. A baljós kirándulás persze szükségszerű tragédiává érik a hóviharban, a Stasiuk által félelmetes Semmivé festett hegygerinceken. Az egyes szám első személy talán az egyetlen olyan pont, ami posztmodern leleményről árulkodik a regényben: az elbeszélő ugyanis mindvégig kiegyensúlyozott, néma tanú marad, miközben társai mind-mind egy-egy jellegzetes személyiség megtestesítői, szinte már olyan érzésem támadt olvasás közben, mintha csupán a szerző belső alakváltozatai volnának. A szöveget az is szimbolikussá teszi, hogy bár egy konkrét bűn elkövetése miatt menekülnek a néptelen fagyban, az őket üldöző törvény mégsem mutatkozik, mintha tulajdonképpen a nagy semmi, vagy önmaguk, még inkább a halál elől próbálnának elmenekülni. A Fehér holló ennek következtében igazi halálregénnyé érik az utolsó száz oldalon, ami szerencsére kiigazítja korábbi hibáit. Mert ami erénye, részint hátránya is a könyvnek: a lengyel szerző ugyanis „Hogyan lettem író” című önéletrajzi vallomásához hasonlóan néha túlságosan felsorolásszerűen mutatja be a generációs relikviákat, ami olykor sajnos kioltja a feszes cselekményívet. Persze ez a retrós felsorolás nekünk magyaroknak is érdekes lehet, nemcsak a „Kloss kapitány” vagy a „Négy páncélos és a kutya” említése miatt. Az ismeretlen nevek mögött körülbelül azok az arcok saccolhatók, melyek annak idején nálunk is jelen voltak, így például Zenon Laskowik helyébe talán beilleszthető Hofi Géza, Kora Jackowska helyébe Kovács Kati, a Sport és a Popularne cigaretták pedig nyilván olyasfélék lehettek, mint nálunk a Symphonia vagy a Kossuth. És akkor még nem beszéltem a korszak önpusztításra használatos egyetemes márkáiról, a vodkáról és a Volga nevű orosz autócsodáról. A gyakran nosztalgikus jegyzékre emlékeztető szövegrészletekért azonban mindvégig kárpótol a mitikus közeg.(Éppen ezért a fehér holló motívumát meghagyom az olvasónak) Stasiuk regénye nemcsak a Márvány- és Vasemberen túli generáció, egy elveszett zárványnemzedék regénye, de minden irodalom egyik nagy kérdését is magában hordozza: hogy végső soron „mi a szar is ez?” Mármint az élet. Helyes befejezés, hogy Stasiuk elhallgatja és ránk bízza a választ. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
