NAPLÓK: rákok tánca parti homokban Legutóbbi olvasó: 2024-11-23 13:35 Összes olvasás: 6127| 19. | [tulajdonos]: herta müller a király meghajol | 2018-08-04 18:30 | Utáltam a hajthatatlan földeket, amelyek vad növényeket és állatokat faltak fel, hogy a termesztett növényeket és a háziállatokat etessék. Minden szántóföld a halálnemek határtalanul elnyúló panoptikuma volt, egy-egy virágzó halotti tor. Minden táj a halált gyakorolta. A virágok az emberek nyakát, orrát, szemét, száját, nyelvét, ujjait, köldökét, mellét utánozták, nem nyugodtak, viaszsárgában, mészfehérben, vérpirosban vagy véraláfutás-kékben vették kölcsön a testrészeket, zölddel párosítva elpazarolták, szétszórták, ami nem is volt az övék. A halottaknak aztán ezek a színek úgy szűrődtek át a bőrükön, ahogy csak akartak. Az élők olyan buták voltak, hogy még kérték is ezeket a színeket, kapkodtak utánuk, a halottakon pedig ott virágoztak, mert a húsuk felmondta a szolgálatot. A halottlátogatásokból ismertem a megkékült körmöket, a sárga porcot a zöldes fülkagylóban, ahova a növények már belevájták a fogaikat, türelmetlenül elkezdték a bomlás munkáját, mégpedig a házak legszebb szobájában, nem vártak a sírig.
A falu utcáin, a házak, a kutak és a fák között ezt gondoltam: ezek itt a világ rojtjai, és a szőnyegen kellene élni, az pedig aszfaltból van, és csak a városban lehet. Nem akartam hagyni, hogy ez a virágzó panoptikum, ami az összes színt eltékozolja, engem is elragadjon. Nem akartam a testemet átadni ennek a mindent felfaló, virágokkal álcázott pusztító nyári hőségnek. Amit akartam: el a rojtoktól, fel a szőnyegre, ahol a talpam alatt az aszfalt olyan szorosan lezárja a földet, hogy belőle a halál nem lopakodhat oda a bokám köré. Mindig azt láttam, hogy a föld csak azért ad ennem, mert később engem is meg akar enni. Rejtély maradt számomra, hogy az ember hogyan bízhatja rá az életét egy olyan környezetre, amely minden pillanatban szembesíti azzal, hogy bármikor a halál panoptikumába kerülhet.
Kudarc volt, hogy az, amit csináltam, nem volt meggyőző a számomra, és azt, amin gondolkoztam, senki nem gondolta volna rólam soha. Kényszert éreztem, hogy felhasítsam a pillanatot, és aztán akkora szakadék tátongott benne, hogy semmi emberileg lehetségessel nem volt kitölthető. Addig hergeltem a mulandóságot, amíg teljesen meztelenül állt előttem, és nem voltam képes megtalálni az elviselhető mértéket, nem tudtam magamat a megszokotthoz igazítani.
Szégyent vall, aki a bőréből az ürességbe siklik. Közel akartam kerülni a környezetemhez, és egészen felhorzsolódtam rajta, hagytam, hogy úgy szedjen darabokra, hogy többé ne tudjam összerakni magamat. Incesztusszerűen, gondolom ma. Vágytam a „normális érintkezésre”, és elzártam tőle magamat, mert semmit nem hagytam magában nyugodni. Sürgetően szükségem lett volna a belső elcsendesedésre, de nem fogtam fel, hogy hogyan juthatnék el odáig. Azt hiszem, kívülről nem látszott semmi ebből. Az pedig eszembe sem jutott volna, hogy beszéljek róla. El kellett rejteni ezt az őrült bolyongást, ami a fejemben zajlott. A nyelvjárásban amúgy sem voltak erre szavak, a következő két melléknéven kívül: „lusta”, a dolog testi részét illetően, és „merengő” a pszichikai vonatkozásában.
Nekem sem voltak szavaim rá. Máig nincsenek. Nem igaz, hogy mindenre vannak szavak. És az sem igaz, hogy az ember mindig szavakban gondolkodik. Most is van olyasmi, amit nem tudok szavakban elgondolni, mert nem találtam szavakat: sem a falusi, sem a városi németben, sem a románban, sem a kelet- vagy nyugatnémetben. És egyetlen könyvben sem. A belső tartalmak és a nyelv nem fedik egymást, hanem oda húzódnak – és az embert oda viszik –, ahol a szavaknak nincs maradásuk. Gyakran éppen a döntő mozzanat az, amiről semmit nem lehet mondani, és a késztetés, hogy róla beszéljünk, akkor jár jó úton, ha kikerüli ezt. Az abba vetett hitet, hogy a beszéd megoldhatja a gondokat, én csak Nyugatról ismerem. A beszéd nem teszi rendbe az életet sem a kukoricaföldön, sem az aszfalton. Azt a meggyőződést is, hogy nem lehet kibírni, aminek nincs értelme, csak Nyugatról ismerem.
De mit tud a beszéd? Ha az élet összhangja és rendje felbomlik, a szavak is összeomlanak. Láttam a saját szavaimat a mélybe zuhanni. És biztos voltam benne, hogy velük együtt azok a szavak is széthullanának, amelyek nem az enyémek, ha az enyémek lennének. A nem meglevők azokká váltak volna, amelyek az enyémek voltak, és szétestek. Soha nem tudtam, mennyi szóra lenne szükség, hogy egészen eltakarják a homlokom mögött az őrült, tévelygő rohanást. Olyan bolyongás ez, ami rögtön eltávolodik a szavaktól, amelyeket éppen a számára találtam. Milyen szavak ezek, és milyen gyorsan kellene készen állniuk, és váltaniuk egymást más szavakkal, hogy utolérjék a gondolatokat. És mit jelent utolérni? Hiszen a gondolkodás saját magával egészen másképpen beszél, mint ahogyan a szavak vele beszélnek.
És mégis ott van a kimondás, az elmondás vágya. Ha nem lett volna állandóan bennem ez a vágy, akkor nem jutottam volna odáig, hogy a bogáncsnak neveket keressek, és próbálgassam, hogy melyikkel szólíthatom az igazi nevén. E nélkül a vágy nélkül nem kerültem volna idegen félelembe a környezetemtől, ami a félresikerült közeledés eredménye volt.
Számomra mindig fontosak voltak a tárgyak, a megjelenésük hozzátartozott az emberek képéhez, akik birtokolták őket, ugyanannyira, mint maguk a személyek. Mindig elválaszthatatlanul hozzákapcsolódtak ahhoz, ami és amilyen egy ember volt. A tárgyak az emberek legkülső, a bőrüktől elváló részei. És ha tovább élnek, mint tulajdonosaik, az egész távollevő személy átvándorol ezekbe a megmaradt tárgyakba. Amikor apám meghalt, a kórház átadta nekem a műfogsorát és a szemüvegét. Otthon, a konyhaszekrény egyik fiókjában, az evőeszközök között ott voltak a legkisebb csavarhúzói. Amíg élt, anyám szinte naponta mondta neki, a szerszámoknak nincs ott semmi keresnivalója, legyen szíves és tegye a helyére. Amikor meghalt, még évekig ott maradt minden a fiókban. Akkor már nem zavarta anyámat, hogy ott látja a csavarhúzókat. Ha a tulajdonosuk már nem ül az asztalhoz, akkor legalább a munkaeszközei legyenek az evőeszközök között. Félelem költözött anyám kezébe, nagyvonalú kivételek ásták alá a rendszeretetét. Most, gondoltam, apámnak szabad volna kés és villa helyett csavarhúzóval enni, ha visszatérne az asztal mellé.
De az udvaron álló makacs barackfák sem restelltek kivirágozni. Az érzelmeket furcsa módon gyakran kifelé vetítjük, néhány olyan tárgyra, amelyek minden ok nélkül alkalmasak arra, hogy megvilágítsák az emlékeket. Ilyenkor kerülő úton járunk. Így az apa hiányát nem a műfogsor vagy a szemüveg jeleníti meg, hanem a csavarhúzók és a barackfák. A szememmel olyan valószerűtlenül hatoltam bele a fákba, hogy a még csupasz, rövid ágak a megtévesztésig hasonlóvá lettek a csavarhúzókhoz, ha sokáig figyeltem őket. És akkor már felnőtt voltam, de a dolgok mégis ugyanolyan alattomos módon kapcsolódtak össze, mint azelőtt. Berlin nem a barackfáiról híres vidék, ahhoz túl hideg van. Ott nem hiányoztak nekem ezek a fák. És aztán, anélkül, hogy kerestem volna, találtam egyet. Egészen közel áll egy S-Bahn-vonal síneihez, nem lehet hozzáférni, az a fa senkié, legfennebb a városé. A töltés egyik mélyedésében áll, a koronája olyan magas, hogy felérne a sínek fölött átvezető híd korlátjáig, de olyan messze van tőle, hogy vakmerő vállalkozás lenne kihajolni a gyümölcseiért. Hetente néhányszor elmegyek mellette. Az a barackfa számomra egy darab szökött falu, sokkal régebbi, mint az én Németországban töltött időm. Mintha a falu megunt volna egyes fákat, és azok észrevétlenül megléptek volna a kertekből. Mintha a szökött fák is olyanok lennének, mint az elmenekült emberek: még éppen időben hagyják el a veszélyes helyet, találnak egy szinte megfelelő földdarabot, de benne csak azt, hogy nem jó ott maradni, és nem bírnak máshová menni. Természetesem nem várom a szövegtől, hogy a barackfákat illetően bármit is végérvényesen tisztázzon. Azt, ami foglalkoztat, nem tudja sem megcáfolni, sem megerősíteni. Más szerzők szövegei esetleg tisztázhatnak valamit a számomra, a sajátjaim nem. És ha nekem a cukor félig homok, nem segít egyetlen mondatom sem rajtam, legfennebb Alexandru Vonaé, tömören kimondott poétikus sokkjával: „Az emlékezés rejtélyére gondoltam, ahol a folyamatok nagyon gyorsan zajlanak le. Egy emlék nagyon átfogó is lehet, akár egy egész nap vagy több idő is lehet benne sűrített formában – és mégis csak másodperceket vesz igénybe a felidézése. […] A kérdés valójában egyszerű: Hová tűnik az idő, ha csak ilyen kevésre van szükségünk, hogy újra átéljük, ami belőle megmarad?”
A pillanatok, amikor a tárgyaktól megmagyarázhatatlan okokból hirtelen félelem töltött el, újra és újra visszatérnek. A tárgyak megismétlik önmagukat, és rám találnak. Alexandru Vona írja: „Létezik a dolgoknak egy gyötrő jelenléte, aminek nem ismerem az értelmét.” Értelem nélkül van a kalapokban valami ólálkodó természet, a tulajdonosuk tudta nélkül titkokat csempésznek a haj és a bélés közé. A legtöbbet magam sem ismerem, de mindig érzem, hogy ott vannak, amikor valaki a kalapjával babrál. Szeretem a kalapos embereket, mert amikor leemelik a kalapjukat, bepillantást engednek az agyukba. És a mai napig lesütöm a szememet, amikor ez történik. Ne nézz oda, a végén még túl sokat fogsz látni. Soha nem tudnék magamnak fehér béléses fejfedőt venni, lüktet a halántékom, mert rögtön arra kell gondolnom, hogy a kalapbélés elől a fej semmit nem tud elrejteni, minden kalap előtt eltűnnek a titkai.
Mindezt elmondhatom, megemlíthetem a barackfát, a kalapok fehér selymét – de azt elmagyarázni, amit bennem előidéztek, szavakkal nem tudom. A szavak a beszédre vannak szabva, talán pontos és találó is ez a szabás. Csak a beszédre valók, vagy mondjuk még az írásra is alkalmasak. De a barackfák csavarhúzó-ágait és az agy-kalapot ők sem értik. Nem képviselhetik azt, ami a homlok mögött történik.
Könyveket olvasni, netán írni – ez semmit nem orvosol. Ha meg kell magyaráznom, miért látok egy könyvet szigorúan szerkesztettnek, egy másikat sekélyesnek, akkor csak azoknak a szöveghelyeknek a gyakoriságára hivatkozhatok, amelyek a fejben őrült bolyongást idéznek elő, a helyekre, amelyek a gondolataimat oda húzzák, ahol nem maradhatnak meg a szavak. Minél sűrűbben vannak ilyen helyek a szövegben, annál feszesebb, minél ritkábban, annál sekélyesebb. Egy szöveg minőségének a mércéje számomra mindig ez az egyetlenegy volt: elindul-e a fejben ez a néma bolyongás, vagy nem. Minden jó mondat oda torkollik a fejben, ahol az, amit kivált, másképpen beszél magával, nem szavakban. És ha azt mondom, hogy a könyvek megváltoztattak, akkor ez emiatt történt. És – noha sokszor állítják – ebben a tekintetben nincs különbség líra és próza között. A prózának ugyanazt a sűrűséget kell tartania, akkor is, ha másként valósítja azt meg, mivel hosszabb lélegzetvételű. Bruno Ganz, aki sokszor szaval verseket, ezt mondja egy interjúban: „Igen, a lírában lehetséges, hogy egyetlen sor felnyisson egy hatalmas teret, mégpedig azon keresztül, ami a szavaknak értelmet ad. Ez aztán különös módon összekapcsolódik a következő sorral, az új terek állandóan felnyílnak. Tehát nem úgy, mint a lineáris szerkezetű prózában, a fejtegetés, érvelés módján. Ott a késleltetéssel, vagy a szöveget keresztül-kasul átjáró mozgásokkal találkozhatunk. Számomra a líra egy tágas térben áll, levegővel beburkolva. Mindig többet jelent, mindig többet mozdít annál, mint amit közvetlenül a szavak mondanak.”
Számomra az asztalos ezermester volt. Az én szememben ő állította elő a világot. Megértettem, hogy nem változó egekből és gyomos kukoricatáblából áll, hanem mindig ugyanolyan fából. Mindig szembe tudta állítani a fát az elrepülő évszakokkal, a föld csupasz és a fűvel benőtt évszakaival is. Itt a halál napjainak panoptikuma simára csiszolt, szögletes anyagként állt. Piszkosfehértől mézsárgán át sötétbarnáig itt volt a földszínek egyértelműsége, olyan színek, amelyek nem szöktek meg, nem változtak, csak éppen egy árnyalattal magukba sötétedtek, ahelyett, hogy tájként elszálljanak, eltékozolják magukat. Néma természetük, nyugodt meghatározottságuk volt. Nem kellett félnem tőlük, ha megérintettem őket, olyan mozdulatlanok maradtak, hogy a nyugalmuk szétterjedt bennem. Míg az évszakok odakint, az egész vidéken keresztül űzték egymást, tolakodtak, és végül az egyik felfalta a másikat, ezek a koporsók a műhelyben nem közeledtek fenyegetően a húshoz. Ráérősen vártak, a halottak számára csupán az utolsó ágyat jelentették, amiben el lehetett őket vinni. Az asztalosnak egy varrógépe is volt, a koporsókhoz halotti párnát is készített. „Fehér damaszt”, mondta, „gyaluárnyékkal töltve, egy királynak sincs különb.” A hosszú, gyaluból kihulló szalagokat nem forgácsnak, hanem „gyaluárnyéknak” nevezte. Nekem tetszik ez a szó. Már akkor is tetszett, hogy nem száraz levelek, szalma vagy fűrészpor töltötte meg a halottak párnáját – hanem csak az árnyék, ami az élő lombkoronából még benne volt a fában, aztán ismét kihullott belőle, amikor szétvágták. Alexandru Vona írja Befalazott ablakok című regényében: „Ha meg akarjuk tudni az igazságot, akkor meg kell találni a szavakat, amelyek azok közé keveredtek, amikhez nincs semmi közünk.”[2] Számomra a „gyaluárnyék” ilyen szó.
A gyaluárnyékok zizegtek, keserű illatuk volt. Amíg nagyapám a verandán sakkozott, én a műhelyben a rövidebb gyaluárnyékokból parókákat készítettem magamnak. A hosszabb karikákból övet, szoknyafodrot, sálat. Egy nagyobb dobozban aranybetűk voltak, szúrós, éles lakkszaguk volt. Ezekből rakta össze az asztalos a halottak nevét, aztán ráragasztotta a koporsófedélre. Én gyűrűket, nyakláncokat, fülbevalókat készítettem belőlük. Ma már megrettennék a gyaluárnyékoktól és a betűktől. De akkor annyi halottat láttam, akiket élőkként jól ismertem, a hangjukat, a járásukat. Éveken át tudtam, mibe öltöznek, mit esznek, hogyan ássák fel a földet, hogy táncolnak. Egy napon aztán a koporsóban feküdtek, ugyanazok voltak, csak mozdulatlanul, és mohón vártak az utolsó látogatásra. Még csak egyetlenegyszer fontosak akartak lenni, a faragással díszített kocsiban, mint egy mozgó tornácon, zenekísérettel végigringatózni a falun. Isten visszakövetelte tőlük az anyagukat, a táj felfalta őket az éppen múló évszakkal együtt. Alig gondoltam rájuk, amikor teleaggattam magamat az aranybetűkkel. Csodáltam az asztalos bácsit, mert ő gondoskodott arról, hogy a halottaknak mennyezetes ágyuk legyen aranynévvel, és damasztpárnájuk tele gyaluárnyékkal, és hogy elvigyék őket. Néhány koporsó függőlegesen a falnak támasztva állt, szorosan egymás mellett, mint egy kerítés. Néhány pedig vízszintesen feküdt, tele gyaluárnyékkal, a padlón. Amikor éppen ott voltam, az asztalos soha, egyetlenegyszer sem ragasztott neveket az aranybetűkből, nem varrt párnát, nem töltötte meg gyaluárnyékkal, nem adott el koporsót. Délben az asztalos felesége kihozta az ebédet a műhelybe, és hogy a lábos tovább tartsa a meleget, beletette egy koporsó gyaluárnyékai közé.
A hallgatás nem a beszéd közben tartott szünet, hanem önmagában álló dolog. Otthonról, a faluból ismerek egy olyan életmódot, ahol a szavak használata nem vált megszokássá. Ha az ember soha nem mond semmit magáról, akkor keveset beszél. Minél többet volt képes valaki hallgatni, annál erősebb volt a jelenléte. Mint a házunkban mindenki, én is megtanultam, hogy másokon a rezzenéseket értelmezzem: az arc ráncain, a nyak erein, az orrcimpán, a száj sarkában, az állon vagy az ujjakon – és ne várjak szavakra. A hallgató emberek között élve mindenikünk szemei megtanulták, hogy a többiek milyen érzéseket hordoznak magukkal a házban. Inkább a szemünkkel és nem a fülünkkel hallgatóztunk. Így alakult ki egy jóleső nehézkedés, a dolgok hosszúra nyúló túlsúlyossága, amit a fejünkben vittünk magunkkal. Ilyen súlyt a szavak nem adhatnak, mert nem állnak meg. Rögtön a beszéd befejezése után, még alig mondtuk őket végig, máris elnémulnak. Kimondani pedig csak egyenként és egymás után hagyják magukat. Minden mondat csak akkor kerülhet sorra, ha az előtte levő már eltűnt. A hallgatásban pedig minden egyszerre jön elő, minden benne marad, megakad az, amit hosszú ideig nem lehet elmondani, vagy amit egyáltalán soha nem is mondanak el. A hallgatás állandó, önmagába zárt állapot. A beszéd pedig olyan szál, ami önmagát harapja át, és folyton újra össze kell csomózni. Amikor a városba költöztem, csodálkoztam azon, hogy a városiaknak mennyit kell beszélni, hogy saját magukat érezzék, hogy egymás barátai és ellenségei lehessenek, hogy valamit adjanak vagy kapjanak. És leginkább azon, hogy mennyit panaszkodnak, amikor magukról beszélnek. A legtöbb beszélgetésükben nem volt más, mint az arrogancia és az önsajnálat állandó párosítása, önszerelmes nagy hűhó az egész testükben. Mindenfelé így járkáltak, ezzel az agyonstrapált énnel a szájukban. A színpadiasságuk sima és hajlékony volt, a városiaknak más ízületek voltak a bőrük alatt, mint a falusiaknak, a nyelvük pedig még egyszer az egész személy a szájukban. Engem, aki annyi ideig gyakoroltam a hallgatást, ráadásul súlyos falusi csontokat hoztam magammal, és eleinte egyáltalán nem beszéltem románul (később is csak nehezen), ez a kényszeredettség meggátolt a megszólalásban. A személyek megkettőződését, ami a fecsegés fetrengésében szüntelenül bekövetkezett, a szabad ég alatt is belakott környezettel magyaráztam. Utcák, terek, a folyópart, parkok – mindenütt kövezet vagy aszfalt, ami nemcsak bármelyik falusi útnál volt simább, hanem a házak belsejének, a tisztaszobának a padlózatánál is. Belakottabbak, gondoltam, mint a faluban a nyárikonyhák, amiknek csak agyagos padlójuk volt. Szükségem volt valami magyarázatra, a legegyszerűbbet választottam: Ha a lábak sima helyen állnak, a nyelv a fejben levő gondolatok nélkül is beszélhet, sőt lehet, hogy muszáj is így beszélnie. A földút és a szántóföld ezt nem engedi meg, mert göröngyös, és mohó éhséggel várja a bomlást, az oszlást. Az aszfalttal a beszédet helyezik szembe, a földrögökkel a csontok nehéz lassúságát; az ember védtelenségében nyújtja az időt – tudva, hogy a föld falánk, csendben, mozdulatlanul hagyja a nyelvét a szájában, és váratja a földet. De az aszfalton mindenki könnyebb lesz; ahol egyfolytában beszélnek, ott a halál nem az élet alatt, hanem az élet mögött van.
Kívülről nézve az írás talán hasonlít a beszédre. Belülről viszont az egyedülléthez tartozik. A leírt mondatok inkább úgy viszonyulnak az átélt tényekhez, mint a hallgatás a beszédhez. Ha a megéltet mondatokba foglalom, kísérteties költözés kezdődik el. A tények belsőségeit szavakba csomagolom, megtanulnak járni, és a költözés közben még ismeretlen helyre mennek. Hogy a költözködés képénél maradjak: írás közben olyan, mintha az ágy az erdőbe, a szék egy almába költözne, az utca egy ujjba futna. De fordítva is működik: a táska nagyobb lesz a városnál, a szemfehér nagyobb a falnál, a karóra nagyobb, mint egy hold. A megélésben helyeink voltak, nyitott vagy zárt ég a fejünk fölött, és föld vagy aszfalt vagy a szoba padlója a lábunk alatt. Időpontok vettek körül, fényes nappal vagy éjszaka volt a szemünk előtt. És volt amivel szembenézni: személyek, vagy csak tárgyak. Mértékként ott volt a történés eleje, az, amíg eltartott, és a vége, bőrünkön éreztük az idő hosszúságát vagy rövidségét. És mindez együtt nem a szavak miatt, nem a szavak kedvéért történt. A megélt mint folyamat fütyül az írásra, nem kompatibilis a szavakkal. A valóban megtörtént soha nem hagyja magát egy az egyhez arányban szavakba foglalni. Hogy leírhassuk, a szavak után kell mértékre szabni, és egészen újra ki kell találni. Kicsinyíteni, nagyítani, leegyszerűsíteni, bonyolítani, megemlíteni, kihagyni – olyan taktika, ami saját útjait járja, és a megélt már csak ürügy számára. Írás közben a megéltet egy egészen más területre vonszoljuk át. Próbálgatjuk, hogy melyik szó mit bír meg, mire képes. Nincs többé nappal vagy éjszaka, falu vagy város, helyettük a főnév és az ige, a fő- és a mellékmondat, az ütem és a hangzás, a sor és a ritmus uralkodik. A valóban megtörtént a peremre szorul, onnan próbál kitartani a maga igaza mellett. A szavak miatt egyik sokkot a másik után osztogatjuk neki. Ha már magára sem ismer, megint a középpontban áll. Le kell omlasztani a megélt fontoskodását, hogy írni lehessen róla, minden valóságos utcából betérni egy kitaláltba, mert csak az tud rá ismét hasonlítani. A belső kötelességből írt mondatok saját magukat nem aszerint vizsgálják, hogy megengedettek vagy tiltottak-e, hanem hogy a valóságnak megfelelőek vagy tettetettek-e.
Az írás a megéltből létrehozhat mondatokat, de beszélgetést soha nem alakíthat ki. Amikor az események bekövetkeztek, a tények egyáltalán nem viselték volna el a szavakat, amikkel később feljegyezzük őket. Az írás számomra mindig pengeélen táncol a titok megtartása és kiszolgáltatása között. És még ezeken belül is változik a helyzet: a felfedésben a valóságos átfordul a kitaláltba, azon pedig újra áttetszik a valóságos, éppen azért, mert nincs megfogalmazva. Ez a meg nem fogalmazott rész teszi lehetővé a fejünkben az őrült futamokat, megnyitja a poétikus sokkot, amit meg kell hagyni szavak nélküli gondolkodásnak. Vagy azt is mondhatjuk rá: érzésnek.
A harmonika tokja volt nagyanyám kultikus tárgya. Minden nap bement a szobába, amit nem mi magunk, hanem a harmonikatok lakott be. Némán nézte a tokot, ahogy az ember a templomban a szenteket nézi, és csendben könyörög segítségért. Ott volt neki a halott fia a ház kellős közepén, és megfeledkezett róla, hogy egy harmonika nem lehet ember, és egy harmonikának mindegy, hogy kié. Hogy jut egy anya odáig, hogy összecseréljen egy harmonikát a saját fiával. Milyen mondatok alkalmasak leírni, hogy hogyan változik át a pótolhatatlan veszteség egy tárggyá, ami bármilyen követhető ok nélkül adódik és ajánlkozik, hogy éppen beléje vetítsék az örökre eltűnt személy alakját. És hogy jut odáig a férje, akinek 1945-ig az egész falu körül földjei voltak, gabonával meg gyarmatáruval kereskedett, és miután a szocializmus kifosztotta, nem maradt egyebe, csak egy láda tele nyugtatömbökkel, amivel egész tehervonatok gabona- és kávérakományát lehetett volna számlázni, hogy jut odáig, hogy a tonnás súlyoknak kijelölt rubrikákba mindennapos, jelentéktelen vásárlásait jegyezze be. Az első oszlop fölött az áll: a szállított áru megnevezése – és ő beírja: „gyufa”. A második rubrika: Mennyiség (vagon / tonna) – és ő beírja: „1 csomag”. A harmadik rubrika: Érték (százezer / millió): és ő beírja: „2 lej 5 bani”.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
