NAPLÓK: nélküled Legutóbbi olvasó: 2024-05-20 20:53 Összes olvasás: 171890Olvasói hozzászólások nélkül| 1800. | nélküled: snippets | [tulajdonos]: társas kísérlet | 2024-05-20 13:55 | + Mielőtt és miután kirakom a folyóiratot pontosan olyan szorongás fog el, mint mikor annak idején a Fiatalúrnak írtam vmit. Ez meglep, mert már évek óta (mióta elment) nem jelentkezett ez az érzés.
+ Mikor fél egy körül a közös térben járok, épp a halálról beszélnek. Mint kiderül egyikük 13 éves kutyájának haláláról. Én a kávéscsészémet mosogatom, de egyszerre olyan fájdalom hullámzik át rajtam hátulról, hogy nagyon gyorsan a helyemre megyek és percekig csak ülök ijedten. Ott eszembe jut, hogy ha szeretnék még túlélni, akkor valószínűleg nem szabad bolygatnom ezeket a dolgokat.
+6 éve, mióta itt vagyok, nem kaptam elismerő szót semmilyen teljesítményemért. A tantestület 95%-a, beleértve a teljes vezetőséget, semmilyen eredményemről, teljesítményemről nem tud. A vezetőség semmilyen jól elvégzett feladatomat nem vette észre, ha másokkal közösen történt, a sikert sosem tulajdonították nekem. Annyit tudnak, h nem volt rám még panasz.
+Sosem kerülök sorra.
+A kísérlet végén a domináns érzésem, mint mindig, mikor elismerésre céloznék, a szégyen. Ami történt, az kommunikációs hiba. Részemről. Amit eléjük raktam, abban ők nem ismerték fel a teljesítményt. Így azután, azok , akik észrevették egyáltalán, pusztán úgy értelmezhették, hogy a képükbe (és ebédjükbe) tolom a verseimet. A meztelen lelkem. Nyilvánvalóan illetlen, rossz modorra valló ügy. Be is csukták. | |
| 1799. | [tulajdonos]: hiba | 2024-05-20 11:08 | Nyilvánvalóan bennem van a hiba. Mert én aztán tényleg vidéki vagyok. Világéletemben kisvárosokban éltem, illetve nyaranta falun 1 év Nyíregyházát és több év Szegedet leszámítva a közép- és felsőfokú tanulmányaim alatt. A gyerekkorom meghatározója Békés és Csongrád megye, a felnőttlétem 30 éve Bács-Kiskunban telt. A fővároshoz semmi közöm.
Mégis zárvány vagyok, anomália. Nem beszélem a nyelvüket, nem osztozom íratlan szabályaikban, képtelen vagyok azonosulást megélni azzal a közösséggel, ami 30 (lakóhelyem) illetve 6 éve (a kisváros, ahol dolgozom) körbevesz.
A gimnáziumunknak nagyhírű, tekintélyes könyvtára van. Annak vezetője helyben elismert, népszerű ember. Értelmiségi. A legújabb, soklájkos posztja:
"Az érzés, mikor munka után hazaérsz, és a tetves őslakos az udvarodban garázdálkodik. Na ez ami leírhatatlan! Legközelebb fájni fog ez neked, nagy ivben leszarom ám!" A kommentek közt van, amelyik meszet és ásót ajánl.
Én meg azon gondolkozom, hogy tényleg egész életemben vidéken éltem, és nem, ez nekem mégse, a büdös életben sem. És hogy mi a túró baszódott el az én szocializációmban, hogy nem megy nekem, ami a világ legtermészetesebb dolga, a rasszizmus. | |
| 1798. | [tulajdonos]: társas kísérlet | 2024-05-18 11:29 | Magam se tudom, hogy miért csinálom. Abban szinte biztos vagyok, h jó nem fog kisülni belőle. Mert ugye van az a forgatókönyv, ami az én agyamban, hogy ha valakinek megjelenik két verse egy jegyzett folyóiratban , akkor az teljesítmény. Egy kisvárosban is/pláne, ahol senki más nem ért el eddig ilyesmit. Illetve az a feltételezés, hogy az ember kollégái, akik a kisváros jelenleg legjobbnak tartott gimnáziumában tanítják a magyar irodalmat és egyebet, számos magas pontszámú emelt szintű érettségit produkálva kimenetként, meg szép számú versenyeredményt, értékelik ezt a teljesítményt. Hogy érdekli őket.
Ez a feltételezés a fejemben, amiről tudom, h valahol sántít, de 6 éve nem tudom egészen megragadni hol és hogyan. Csak abban vagyok biztos most, mikor viszem be a folyóirat (A Vörös postakocsi) tiszteletpéldányát a munkahelyemre, ami az értelmiség gyűjtőhelye helyben, hogy mikor majd kiteszem az asztalra a közösségi térben, ahol kávézni, reggelizni, csevegni szoktak a kollégák, akkor nem az fog történni, hogy miután meglátják rajta a nevem, kikeresik a verseket és gratulálnak (félszívvel), hanem valami más.
Aznap 4 órám van ötödiktől nyolcadikig, az első négyben adminisztrálok, készülök és javítok. A folyóiratot még reggel 8 után kiteszem, a verseknél kinyitva, de lefordítva, hogy a külseje látsszon a folyóiratnak először.
Telnek az órák, reakció semmi. Mikor később arra járok, annyit látok, hogy félretolták, útban lehetett valakiek kajálás közben. Akkor épp egy magyarszakos kolléganő javít az asztalnál egyedül, elég jóban vagyok vele, ezért veszek egy nagy levegőt és ezt mondom:
- Ez azért van ám itt, mert dicsekszem"
Nagyon kedves, a kezébe veszi, el is olvassa, mond pár kedves szót. Közben odajön egy másik kolléganő is, szintén magyaros, ő azt kérdi, mennyi idő alatt írok meg egy ilyet, de elolvassa ő is. A Vörös postakocsiról egyikük sem hallott eddig, de látják, hogy igényes kiadású munka. Közben bőven hallótávolságon belül az igazgató felesége, hittan szakos kolléganő, aki 'Big shot' városon és tanárin belül, ő oda sem néz, és később sem reagál semmit.
A többiek sem, pedig ezen a kis sikeren felbátorodva, ezután már a verses felével fölfelé teszem az asztal közepére a füzetkét. Egyetlen kolléganő jön oda 6. óra után, hogy olvasta. Ő legalább tudja, hogy folyóiratot látott, de el kell neki magyaráznom, hogy nem mindenkinek minden versét publikálják, és hogy ez eredmény, amire én büszke vagyok. Annyit kérdez még, hogy az a Závada, aki szintén benne van, rokona-e a Závada Pálnak, mire mondom, hogy a fia és már több kötete megjelent, ismert költő. Aztán visszamegyek az asztalhoz, s azt látom, hogy van változás, mert időközben a folyóiratot becsukták, és megint félretolták, a Szép versek 2018-at, amivel kitámasztottam, szépen rárakva a tetejére.
Rend a lelke. | |
| 1797. | [tulajdonos]: knowledge | 2024-05-15 09:32 | knowledge may have been my temptation tailor-made
as at the end of my journey
if it can be called that way
simply now when I am approaching the end
the regret by which I am overwhelmed
futile though and inconsequent
is about the richness
and the massive amount
of all that knowledge available
that could be learnt
but will not be
- however much I desire to -
by me. | |
| 1796. | [tulajdonos]: kósza öröklét | 2024-05-06 12:05 | Amikor elvitték a függőágyat és a csíkos vászonszéket is,
amiről akkor derült ki, hogy mindhármunknak a kedvence volt,
végképp felszámolódott a lehetőség,
hogy még egyszer kiléphessen az ember,
a napfoltok és bonyolult árnyékok közé,
abba a sokszor volt, magától értetődő nyárba.
A boldogság kósza: véletlen és tökéletletlen pillanat,
és éppoly tehetetlen az ember, ha rájön, mintha nem,
most volt épp a leginkább boldog.
A szemét lehunyja így is, úgy is. S elringatja a tájban
a szél, ami majd a tájat is, őt is elsodorja.
Egy csíkos szék tartja mindössze:
ami innentől az öröklét.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 1794. | [tulajdonos]: Falu | 2024-05-05 11:23 | Ha Anyuéknál vagyok, ahol nagyon sok föltorlódott a mások könyvei közül, mostanában vagy Váci Mihály válogatott verseit, vagy Kiss Jenő, számomra eddig ismeretlen erdélyi költő: Álom ajtókról című kötetét olvasgatom. Mindkettő nyugtat.
Már többedszerre tetszett ez a Váci Mihály-vers, ezért lementem ide.
Váci Mihály:
Paraszt-legenda
Élt itt e földön - azaz, helyesen: -
szeretett volna élni, - bizonyos
Zajácz Mihály és glóriája most
ragyog a fényes szerszámnyeleken,
bizonyságul, hogy bognár, kerékgyártó,
asztalos, ács, kommenciós cseléd,
béres volt és mindettől a megváltó
tüdőbaj ifjan megmenté szegényt.
A földdel vívó gyalog-rokonok
sok szelíd fegyverének - a kaszának,
sarlónak, - mint a szuronyos puskának -
jó fogású tusát ő faragott.
Kapanyelet idomított tenyérhez:
ne égessen, ha csókolja a kéz,
a villanyél ne törjön, ha a béres
a szénarendet forgatja a réten,
vagy ha a trágyát teregeti szét.
Jármot csinált igásbarom nyakára,
mesébe ballagdáló szekerek
alá csillagot vető kereket,
hegyes fogat a csorba boronába,
hogy fésülje a szőke földeket;
még szenteket is úti keresztfára,
- s fejfát azoknak, kiket szeretett!
Faragott a leroskadt nénikéknek
a Nap elé guggolni kicsi széket,
szerelmeseknek kispadot,
bölcsőt rokon, s idegen unokáknak,
ládát a bevonuló katonáknak,
bánathoz asztalt, szenvedéshez ágyat,
s a halottaknak koporsót szabott.
A köhögés szomorú ütemére
vésett, gyalult, kopácsolt, kalapált,
a nyírfaoszlopok hűvöse érte
- hányszor! - lehulló forró homlokát,
ha lehajolt, hogy kifújja magát;
s ha szájára szorított tenyerére
nézett - látta: mályvaszínű a vére.
Aztán egy égből sírdogáló őszön,
- babrálgatott egy könnyű szárnyú bölcsőn -,
véres habbal a száján, lerogyott.
- Orvost! Kocsit! - ríttak az asszonyok.
"Fát visznek épp az ökrös szekerek
a városba - egyiken elmehet, "
- üzent a báró: - "lovat nem adok! "
Úgy halt meg az akácoszlopokon.
Az egyikre ráfagyott a keze.
Azért szorította olyan nagyon:
- abból lett volna jó balta-nyele!
Görcsösen átmarkolta azt a fát,
míg döcögött a négyökrös szekér
a mennyország felé a ködön át.
- Megérdemli, ha egyszer odaér.
xxx
Nem tanulságok nélkül valóak a kevésbé erős versek sem, pl az, ami abból a vegyes élményből született, h visszatértekor hogy áll hozzá a falu. Ez, lényegében, változatlan azóta is. (Örök emberi?) Ennek a versnek, sajnos, nem emlékszem a címére és már nem a szüleimnél vagyok.)
xxx
Mióta megműtötték a szemét január 2-án, Anyu nem tud olvasni. Így aszülinapjára hangoskönyvtár előfizetést kapott tőlem. Itt hallgatta meg Nádas Péter: Rémtörténetek című regényét. Azt mondja, h az teljesen olyan, mint a Falu, ahogy ő is ismeri. El kéne olvasnom. | |
| 1793. | [tulajdonos]: Paul Auster | 2024-05-01 18:48 | Meghalt Paul Auster. Ezért itt a régi versem róla javítva.
Otthon, Auster
Az otthon az, ahol elférek. Mint egy
Paul Auster regényben. Régebben
azt hittem, a kulcs az, hogy elfogad,
miután szívig ér a tekintet. De nem
kell célba jutni és van, hogy lehet újra.
Megállni egy híd korlátjára dőlve
és hagyni, hogy amint a fák koronáján
a távozó nap áthatol, bennem is láthatóvá
váljon az erezet. A vázlat valóra.
Itt csak magamat játszhatom, ez a hely
azoknak, akik minden sanszukat
eltolták és illett volna meghalniuk
inkább. A táj idegen, de ki nem
lakoltat. Nem tévedésből és még
csak nem is figyelmetlenségből,
mert lát. Nem bánom, hogy a nyomát
majd rajtam hagyja. Sok jóra ne számítsak,
de ettől kezdve velem történik minden. | |
| 1792. | [tulajdonos]: korán | 2024-04-28 17:21 | Dezső Márton: Korán
Korán van még látszik a lehelet
Felzúgnak az álmatlan trolik
A váltott buszok kocsiszínbe mennek
Mozdul a város hajnalodik
Index-sárgában szisszen a légfék
A parkokra visszahull a fűszag
Egy szalagház ontja ki kékjét
Úton a reggeli műszak
Benzinszag a kávé a város
Össze- és széttartó sávfegyelem
Múlandó mégis szabályos
Mint félbenyílt Nap a búzaföldeken
Tévedés azt nézni, h mi minden fér egy napba bele. Mármint a napunk különböző részei nem egyforma értékűek. Hiába fér bele, mondjuk, délután 4 és fél öt közé, h leüljek és utat találjak a saját gondolataimhoz, vagy, hogy vmi prózaibbat mondjak, h kijavítsam a c1-es fogalmazásokat, vagy megtervezzem a másnapi óráimat, mégsem fér bele, mert nincs már hozzá agyam. Reggel, korán felkelek és mindezt nemcsak könnyedén, de élvezettel el tudom végezni.
Egészen egyértelműen a kora reggel a legkedvesebb napszakom. Akkor legtisztább a tudatom, és ha épp nem dolgozom, akkor azért érdemes 4.50-kor kelni, h egy óráig a saját ritmusomban éljek, ne pedig abban, amit a munkahelyem/külvilág rám kényszerít. Nem nagyon engedhetem meg magamnak, de ha lehet, nem rohanok ilyenkor mégsem.
D.Zs. verse erős hangulatvers nekem erről az erős/tiszta/koncentrált... részéről a napnak, de egyértelműen más formájú, mint az én rurálisabb tapasztalataim. Mostanában is van nálam verseskötet, olyan utazós könyv, mint a Török Sophie-kötet volt, a férjem vette, aki mostanában rákattant az antik irodalomra: Latin költők antológiája. Van benne Horatiustól kezdve Ovidiuson át mindenki, a nagy nevek mellett számomra ismeretlenek is. A mérete mellett azért is nálam van, mert olyan apró betűs, h a férjem nem látja elolvasni, én meg ahhoz képest, h 10 éves koromban szemüvegre ítéltek, újabban már nem hordok semmit, mert a rossz szemem, a 4,5-es pont közelre lát jól, ergo ezt a talán 8-as betűméretű könyvet is simán olvasom.
S annak azért van egy fílingje, h hétköznap reggel, a 6.15-ös buszon a pótülésen ülve Harkapusztánál ott tartok éppen, hogy:
"Nem lángot lehelő bika törte fel ezt a vidéket,
nem sárkány foga hullt magként a barázda ölébe..." (Vergilius: Georgicon II. 140-141) | |
| 1791. | [tulajdonos]: parenting | 2024-04-26 20:26 | Ülök a postán, várom a soromat. Délután, másfél óra múlva zárnak. Eléggé szerencsejáték, 10 perc múlva indul a buszom és még van előttem 4 szám. Mellettem egy fiatal édesanya 1 év körüli kislánnyal. Csöpp copfjai vannak és magas babakocsiban üldögél. Rajzfilmet néz telefonról, amit az anyja tart elé. A gyerek egy darabig nézi, aztán nyugtalankodni kezd, mire rájövök: unja. Amikor már akkorát rúg, hogy a cipő is lerepül a lábáról, akkor anya elteszi a telefont, és szépen visszahúzza neki. A gyerek közben ránéz, és megszólítja. Akkor jövök rá, h még beszélni sem tud. Lehet, h nincs egyéves sem. Fogalma sincs, mit lát a rajzfilmben, azért is nem köti le. Semmilyen elvonási tünete nincs, mikor anya elveszi előle, figyelmesen nézi, ahogy a cipő visszakerül és közben az anyja arcát. Aki a művelet végeztével gondosan előveszi és beállítja a mobilt neki újra. Nem azért, amit szoktak mondani, hogy addig mást csináljon, mert fárasztó lehet tartani, és nem is tud csinálni semmi egyebet.
Akkor miért teszi ezt a gyerekével? Mért mérgezi? Valószínűleg abból a meggyőződésből, h erre van a gyereknek szüksége. Hogy ne unatkozzon, gondolom. Nem tudom, de kétségbeejtő, mert látom, milyenek a hatodikosok. És hogy a szülők mennyire tehetetlenek a gyerekeik függőségével kapcsolatban. És sóhajtoznak a gonosz világot okolva. Erre itt egy gyerek, aki szemlátomást unja, de majd csak rászokik. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
