NAPLÓK: napokra zárt napok Legutóbbi olvasó: 2026-01-17 14:14 Összes olvasás: 6362| 7. | [tulajdonos]: 7 | 2017-08-09 15:04 | 7
ma hívott bennünket a nagyfiam, érdeklődött, hogy telik a nyarunk, kicsit átmelegedtem a gesztustól a tegnap óta hirtelen ránkszakadt hűvösségben, mondja, hogy most náluk nagyon jó, mert eljutottak odáig, hogy klímát tudtak beszereltetni, és a műhelykuckójában, ahol többnyire órákat javít, ki tudja használni a nyári szabadságát, balkezesnek született, meg sem próbáltuk átnevelni, volt lelkifurdalásom bőven, még ma sem érzem tisztázottnak az akkori vele kapcsolatos döntéseimet, bár ő időnként nyugtatgat, amikor szóbakerülnek a gyerekévei, bennük a szülői szereppel, neki is van három, tőlünk elszakadva élnek, így felmérni a felnevelésük sikerességét csak abban tudom, hogy melyikük hogyan boldogul a kapottakból, apjuk kézügyességét látszólag nem nagyon örökölhették, fejjel próbálják maguk köré rendezni az életet, látszólag inkább több, mint kevesebb sikerrel, apjuk fordítva gondolta a maga idejében, erős fizikumát anyai nagyapjától örökölte, tett és még mindig tesz arról, hogy ez látszólag is megmaradjon, a kézügyességét, a technikai dolgok iránti érdeklődését szintén, amiben még a tőlem örökölt balkezessége sem zavarta, minden játékát, főleg, ha szerkezetek voltak benne, pillanatok alatt szétszedte, leküzdhetetlen vággyal, hogy lássa is, mi hogyan mozog, hagytuk, csak egyszer durrantam rá, de akkor nagyon, amikor a frissen vásárolt NDK hangfalunkat, a csomagból bontás után azonnal szétszerelte, elégedetlen volt a hangminőséggel, és valamelyik haverjánál látta, hogy belül hogyan lehet az ilyet beállítani, a garancia persze azonnal odalett, a fiam becsületére mondva, a hármas hangegység még ma is a régi minőségében szólalna meg, ha nem kegyeleti díszként állna a bakelit lemezekkel, kazettákkal zsúfolt szekrényfalban, nekem egy nyomorult zár szétszedése is megoldhatatlan probléma, életem legnagyobb égése, amikor az iskolás unokáimmal elballagtam a technika házába, és a belépőjegyet egy ördöglakattal ráerősítették az ingemre, másfélórán keresztül bajmolódtam vele, sikertelenül, mígnem kifelé egy megvető mozdulattal leszedte rólam a biztonsági őr, pedig ismerős volt a szerkezet, bátyám is küldött valami hasonlót, amivel minden osztálytársam szépen boldogult, csak számomra vált megoldhatatlanná, akár jóval később a rubikkocka, bátyámnak fogalma sem lehetett, mekkorára nőhettem, írni nem írtuk meg neki, nehogy külön költségbe verje magát miattam, csak jeleztük felé, hogy nagyon örültem a küldeményeinek, mi nem tudtuk semmivel viszonozni, bár néha sóhajtozott a leveleiben anyám pogácsái után, amit rendszeresen sütött, és küldött neki a katonaévei alatt, én csak kóstolót kaphattam belőlük, na meg, amikor három hónapra katona lettem, én is kaptam egy csomagot, tele már avasodó tepertős pogácsával, kóstolás nélkül, titokban dobtam ki, a szakasztársaim azt hitték, olyan finomságok lehettek benne, amiket ők szoktak kapni, mindenfajta kolbászok, sonkák, rétesek, és ahelyett, hogy büszkén körbekínálgattam volna, ahogy szokás, bunkó mód sunyin felfaltam, ezután már senki nem hívott meg a csomagbontáshoz, és ahányszor erre gondolok, elönt a szégyen, hogy nem mertem felvállalni előttük a szegénységünket, nem tudom ezzel hogy vannak a gyerekeim, anyjuk mindig sütött, főzött, ha be kellett is osztani a pénzünket, az ennivalón nem spóroltunk, néha vendéglőbe is elkeveredtünk, mint most is, de persze mostanában ritkábban, a születésnapok tájékára összespóroljuk, amivel már egy tisztességes ebéd fedezhető, pár évvel ezelőtt még otthon oldottuk meg ezeket az összejöveteleket, sőt, elképzelni nem tudtuk, hogy ezt másképpen is lehet, de ahogy fogyott az erőnk, főleg a mentális, nehezen viseltük a vásárlással, előkészítéssel, és magával az elkészítéssel járó feszültségeket, de talán inkább az viselt meg bennünket, ha nem ízlett nekik, és dobhattuk ki, azt nehezen ismertük be még magunk előtt is, hogy már fizikailag nem bírjuk, az erőltetésnek az lett a vége, hogy a képződött, rosszul kezelt feszültségek agyoncsapták a családi összejövetelek hangulatát, így rátértünk erre a kicsit költségesebb, de mindenképpen sikeresebb megoldásra, mindenki a saját ízlésére van bízva, és ha valaki csak csipeget, félretolja, nem rágjuk magunkat miatta hetekig, mit kellett volna tennünk ahhoz, hogy semmi ne maradjon a tányéron, szembeszegültem még néha magammal, hogy én ugyan nem adom fel, de utána nem győztem kapkodni a szívgyógyszeremet a felturbózott pulzusom miatt, mindig is volt bennem valami ösztönös dac, jobb szót nem találok rá, mert azért büszkeségnek, akármennyire is tágítom a szó jelentését, nem merem nevezni, akkor találkoztam ezzel az érzéssel először, amikor a nagygazda szomszédunkhoz német katonákat szállásoltak, nagy ház volt, nagy szobákkal, és az egyiket emeletes tábori ágyakkal rendezték be maguknak, mi gyerekek néha beálltunk az ajtóba, és hallgattuk, ahogy énekelnek, egyszer maréknyi cukorkát dobtak közénk, nem ugrottam a többivel, nem azért, mert féltem, hogy a nagy dulakodásban letipornak, álltam, és néztem a röhögő katonákat, és nem értettem, miért mulatságos nekik, hogy a gyerekek egymást püfölik a földön, nem mentem oda többet, nem akartam tudomást venni róluk, édesanyámmal egy másik szobában a nagy búboskemence mellett nézegettük a gazda könyveit, nagy képeskönyvek voltak, és mind a 48-as szabadságharcról szólt, a gazda felesége kedvelte anyámat, amikor volt munka a földön, bennünket hívott, nem voltak nagyon tehetősek ők sem, de volt két lovuk, tehenük, disznók, tudta, hogy kevés a tüzelőnk, és félünk is magunkban, ahogy a front hangjai közeledtek, áthívott bennünket esténként, és néha még éjszakára is ottmaradhattunk valami szalmazsákfélén, áthozva a takaróinkat, amikor már elment a front, és részeg orosz katonák portyáztak az éjszakában, akkor is hívott bennünket, nála, mert nagy háza volt, beszállásoltak három orosz katonát, ami biztonságot adott, bár egyikük édesanyámat ki akarta parancsolni mellőlem egyik éjszaka, de annyira sírtam, üvöltöttem, hogy a fejemhez koccantva a géppisztoly tusát, sűrű japajimaty-okkal otthagyott egymásnak bennünket, anyámnak még odavetve, durák, három-négy nap múlva elvonult a front, csak egy idős kozák maradt faluparancsnoknak, akinek bepárásodott a tekintete, mikor ránk, gyerekekre nézett, és mutatta anyámnak mind az öt ujját feltartva, uminjá gyevcsonka, hónapokig maradt, időnként meglovagoltatott bennünket a hatalmas szürke lován, és néha rettenetesen koszos kendőből feketés-barna édeset csomagolt ki, mindannyiunknak a szájába csippentett belőle, tízévi orosz tanulás után sem tudtam több orosz szót használni, mint amennyit abban az egy hónapban megtanultam tőle, anyám néha megkínálta kenyérrel, melléje téve az olajos bögrét a kenőtollal, amit többnyire a bögre mellé tett, a kenyeret apró falatokra tördelve ette sokáig, és élvezettel kortyolt mellé a bögréből
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
