leállósáv: fészbuk-poémák 6

NAPLÓK: leállósáv
Legutóbbi olvasó: 2024-05-06 14:17 Összes olvasás: 26448

401.	[tulajdonos]: fészbuk-poémák 6	2020-12-05 14:39
88 távolodások szavakkal feszítem közém és az általam elképzelt világ közé a felismerhetetlenségig felismert valóságot végképp lemondva a megismerhetőség mítoszáról ilyenkor november végén már súlya van a fénynek tüdőnk kifehéredik a foncsorozott levegő súlya alatt és amikor éppen arról ábrándozunk hogy milyen lesz a jövő tavasz végi nyár eleji hónapunk sóval telítődik minden rögzített szó mintha a tengerek rajtuk keresztül párologtatnák vizeiket több ökörséget ma nem tudok erről a témáról összeszedni már utálom a telefont az internetet és mindent ami elválaszt magamtól ami azért nem csak én lennék mint így ahogy most vagyok szeretek boltokba járni még akkor is ha nem vásárolok semmit ahol ledöfnek lábamról a más a nem hozzám tartozó illatok pillantások szavak az egyszerű célok a teljesíthetőség folyamatos határai a ki- és benyitás életkilincseim utolsó maradványain leplezem amennyire lehet leplezem hogy mennyire hiányzik most mindenki aki nincs velem sorolnám őket de sírógörcs lenne belőle az a fojtott könnyek nélküli sírdogálás ami a gyerekkor nyafogásaiból maradt vissza mint egy ökölbeszorított harapásnyom ami már nem fáj talán nem is fájt soha de beszáradt közönyével átvérzi majd minden éjszakámat 201114 89 egy absztrakt poéma az ordító csendről eddig őrizgettem magam sokat kellett beszélgetnünk nagyon sokat néha – nagyon ritkán – már az unalom határáig hogy megértsem megértessem vele mit vár el tőlem és cserébe mit kérhet ő időnként felmerült hogy ő semmit de felajánlhatom az együttműködést kapcsolatunk kiszélesítésének érdekében amihez természetesen csak akkor van közöm ha én sem akarok tőle semmit pánikrohamaiban néha azért elvárta tőlem hogy gyűlöljem nagyon nehezen vitt rá a lélek de időnként eljátszottam hogy igen figyeltem az erre szánt viselkedésében a viszonzás gesztusát de csak üres játékosságot találtam ott is ahol nem volt amivel máig nem akarok és azt hiszem már nem is tudnék mit kezdeni még akkor sem ha elhinném hogy foglyul ejtett a róla kialakított véleményemmel természetesen megőrzöm a kettőnk közötti távolságot nem szeretném ha egy óvatlan pillanatban közelebb sodródva hozzám azt kellene tudomásul vennie hogy eltűnt belőlem minden kölcsönösség de hát olyanná váltunk már egymás számára mint egy bezárt ajtó jelentősége ugyan nincs mert a falakat ha voltak is egyáltalán csak a sivatag látomásain elszenesedett csillagok minden irányból és a nappal lepattogzott zománcai a hevenyészve ottfelejtett lábazatokon 201117 90 pályatest kinek és miért és mégis hányadik nekirohanásod ez az életnek így ahogy már rég nem lenne szabad még akkor sem ha valóban szabad lehetnél senki – magad sem – kérhetne rajtad számon semmit árnyékod sem lenne sehova nem írnád magad vele mint egy eszelős vén majom a sekély napszakok egymást leüvöltő vezényszavait és talán az sem zavarna ha az ujjaid kinyomnák szemedből a látás – áldott vagy átkozott neked kell döntened – képességét ha lenne – nincs de ha mégis lenne mód – mit tennél cserébe hova és hogyan számoznád magad ki mögé kinek az árnyékát figyelnék lélegzet- visszafojtva napjaid labirintusát át- meg átbolyongó indulataid ha lenne mód arra hogy újra kit kiket szólítanál meg elsőként és hogyan magyaráznád el hogy elhiggyék neked hová vezetnek kétkedéseik persze tudom mondják és mondták az enyém bűnösebb hiszen mint letépett fejbőr lógok övemen nagydicsőség utcára lépve úgy zárod be kerted kapuját mintha lennél és lenne kert és lenne kapu és lenne rajta zár is 201119 91 véletlen hangulatváltás előtted vannak mind alig mered megszólítani őket befelé hullámzik az érzés úgy hogy te kívülről figyeled mozdulataikra adott esetlen válaszaidat zavar hogy ők is zavarba jönnek némaságodba bénult árnyékaidon amik úgy vonulnak mögötted hogy csak akaratlan tudsz velük tartani érdekes hogy még mindig visszahúz valami a régi nagy hiteimhez nem nem hiszem hogy ez csak a megszokás rögzült utóhatása lenne unalom űzés is aligha a vágy talán hogy újra szeretnék hinni a létezésükben annak ellenére hogy ma már a nyomaikat is szívesen megtagadnám a fenti két (csonkolt) parabola hangulatából kikapcsolódásként szemelgettem a naplóbejegyzések dzsungelében ellentételezésként az egyiket idehozom: „A virágok beköltöztetése a házba külön rituálé. Akárcsak a kiköltöztetésük tavasszal. Nem sietem el. Van, hogy egy hetet is rászánok. Most öt napra osztottam szét a szertartást. Igyekeznem kell. A meteorológusok hétvégére lehűlést jósolnak. A Majától kapott apró pozsgások a legérzékenyebbek. Velük kezdem mindig. A csemetékkel. A muskátlik is fázósak. Övék a keddi kör. A száraz levelek és virágok lecsipkedése külön gyönyörűség. Szegény művirágok, miből maradnak ki! A csokorindáé és a futókáé a szerda, az anyósnyelvé a csütörtök. A péntek a kaktuszoké. A többi áttelel odakint is. Érzékeny növényeket nem tartok. Úgy sem élnék túl. A mi otthonunkba szívós növények valók. Az utolsó pillanatig kint maradhatnak. Ezen az őszön, most először, a nagyfiam növényeiről is nekem kell gondoskodnom. Az aloe veráit a szobájába vittem, ahol most a középső lakik (már nem sokáig, hja), a kövirózsáit a konyhába. Mire azt utolsó apró cserepet is elhelyeztem a polcon, amit sok munkával szabaddá tettem, elbőgtem magam. Még jó, hogy csak csütörtök van. A kaktuszok még hátra vannak. Tőlük majd tanulhatok… Mit is?” (EXTITXU-UXTITXE) ** gyakran volt úgy hogy összevesztem az emlékeimmel és rendre az emlékeim nyertek mostanában is igénybe venném őket a mai magammal találkozásokhoz de mit mondjak – a sikertelenség erre nem a legmegfelelőbb kifejezés – már nemigen figyelnek rám magunkra maradtunk ők is én is 201120 92 szerzett vagy kapott jog próbálod áttekinteni magad még mindig szeretnél megtudni valamit magadról hiányérzetek jelzik csak a hiányt tehát nem sok esélye van a be(le)ereszkedésnek ahhoz hogy olyasmire bukkanjon aminek bármikor bármilyen helyzetben is hasznát vehetnéd de megteszed az első lépést a vizsgálathoz elképzeled hogy miféle jogász lett volna belőled ha nincs rajtad az a ruha ami a felvételi vizsga napján (és egyéb napokon is) rajtad ha nem éhezel meg veszettül és nincs más ehető körülötted mint egy bontatlan szardínia aminek tetejét a félig bontás után késpengével akarod lefeszíteni azóta is utálom a szardíniát bár mostanában hálás vagyok a sorsnak piszkosul jó érzés látni ahogy vért izzadva próbálják a császár – tökmindegy hogy melyik – mániáját – tökmindegy hogy melyiket – megtámogatni 201121 93 a felejtés emlékezetéből ez a nap is úgy kezdődött volna mint mostanában minden nap belül telis-tele sajgó lendülettel de a burok nehezen adja meg magát pont fordítva történt minden mint ahogy tegnap – vagy ma hajnalban már egy ideje amikor csak tehetem nem figyelek az időre – elhatároztam hogy leszarom a közélet változásait mert minek követni azt amihez kizárólag már csak másnak van köze befolyásolni nem tudom új igényem a béka segge – szó szerint mert mocsárlakóként élem meg magam – alatt szinte már minden szempontból passz – elmosolyodok amikor használom a „szinte” meghatározást nagyjából azt jelentheti hogy kapaszkodni magambazuhanás közben is és tudni hogy ez az egész nemcsak most de soha nem volt igaz – na ez még nekifutás nélkül is megy (és ismét a gúnyos belső fintor ahogy elképzelem a nekifutást) egy villanás a felejtés emlékezetéből de a „szinte" mindig ugyanaz 201123 94 logikai distanciák sokasodó ellentmondások a nagy zavaros semmitmondások közepén itt vagyunk a világ majdnem köpetén és egyre többen nem értik hogy egyáltalán miért vagyunk itt mióta és meddig leszünk ha egyáltalán és ki lesz az aki az utolsó lépéseinket mesteri trükkel bele fogja vezetni a saját toporgásainkkal összegányolt szakadékba természetesen háború fog követni háborút és a háborús övezetek egyetlen globális térséggé olvadnak majd össze megidézve az örökkévalóság határait alkalmat adva a társadalmak kallódó rétegeinek is az öneutanáziára lehetőleg úgy hogy ne terheljék túlontúl az egészségügyi rendszert zabolátlan élniakarásukkal 201128 95 hegek a kockán a történetnek nincs csattanója talán még történet sincs a csupasz betűhalmazban megmosolyogtató változások vannak kifelé a hangoskodó önismétlések szerteágazó láncolatának hangoskodó önismétlésekkel bizonykodó hangoskodó önismétlései a tér ilyenkor rád feszül és hogy mikor pattan el lehetetlen kiszámítani ahogy egy háborús helyzet keveredik folyamatosan kihirdetett győztesekkel akik folyamatos vesztesként folyamatosan siratják soha nem létezett légióik pusztulását velük az elvesztett lehetőségeiket és most az elvesztett lehetőségbe tömörödött hit és büszkeség megtalálásának ajándék reménye úgy bukkan fel a régi sérülések hegesedett érzéketlenségéből mint egy véletlen háború új lehetősége a törlesztésre amit a háborúk elkerülhetetlen veszteségeivel számolva is érdemes megkockáztatni 201201 96 „... a Helyzet ...” sejtelmem sincs, hogy most mit kíván a Helyzet. kíván-e bármit is bárkitől vagy már rég, megvetését földre köpve, továbbsündörgött oda, ahol még lehet (talán van is) kívánnivalója. megbecsülik, odaadóan hízelkednek neki, és teszik ezt pusztán önszorgalomból, a mindenkori Helyzet komolyságának figyelembevételével sőt némi alázatot is kevernek még bele, ahogy belegondolnak a nagyvilág egyre komorabb elvárásaiba, így becsülve meg a saját, még úgy-ahogy dúcolások nélkül is álldogáló szerzeményüket, a folyamatosan változó helyzet-sodrások nagy központi áramlatában. nekünk – ha jól megnézem – kevéske sziget ugyan, de még van, és büszke öntudattal fel is vállalnánk, csak azzal nem vagyunk teljesen tisztába, hogy a kicsi kis örvénylésekkel a partja mentén mit vár tőlünk. – félreütöttem az előbb „örvénykéseket” írva, aminek ugye csak akkor lenne értelme, ha feltételezném, hogy – nagy ellenállás ide meg amoda is – lassan de biztosan aprítódnak a parti szikláink, de ilyesmiről szó sincs. amennyiben mégis lenne, azt csakis a lappangó idegenszívűség teszi körülöttünk. arról se lehet szó, hogy idegen Helyzettel töltsük fel hiányát, mert ahogy az előbb is próbáltam jelezni, van nekünk sajátunk is. még vagy már. így el is érkeztünk a főgondhoz. a mi Helyzetünk olyan, hogy időnként nem látjuk tisztán: van-e vagy nincs, és amikor van Helyzetünk, akkor az milyen. hozzánk méltóképp hősies-e – ahogy ezt szeretjük mutatni – vagy csak szánalmas kreténség. 201204

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!