NAPLÓK: hiányhányás Legutóbbi olvasó: 2025-09-12 16:52 Összes olvasás: 22771| 54. | [tulajdonos]: költészetismeret 24 | 2011-07-11 15:33 |
folyt. a magyar jambus (2)
„Régi, mértékes jambusunknak a hangsúlyos felé tolódása azonban még mindig nem magyarázza meg vagy nem magyarázza eléggé a magyar jambus „legkönnyebb” forma mivoltát. Hogy az emelkedő lejtés eleve jelen van a magyar nyelv mondathangsúlyában, hogy mondatkezdetben (sorkezdetben) sűrű és mondatvégen (sorvégen) is létrehozható, s ahol nem hozható létre, ott is jól skandálható magyaros analógiák alapján – mindez nyelvi bázisa csupán főszerepének. Még mindig nem indokolja, miért választja a magyar költő, hacsak egy módja van rá, a jambust trocheus vagy magyaros ütem helyett. S itt lép be a nyelvi tényezők mellé egyenrangúként, ha ugyan nem túlnyomóként, a stílustényező. Mert a magyar jambus eluralkodásának, bámulatosan közhasznú szerepének kérdése kétágú: nyelvi és stíluskérdés egyaránt. A hangsúlyos-magyaros nyelvi alap – nem is olyan régi, harcokban kivívott – elismertetése lehetőség csupán a szerephez; a szerep szükségszerűsége stilisztikai, poétikai, sőt annál is sokkal messzebbre vezető tényeken sarkallik. Ha a jambust könnyűnek nevezzük, elsősorban a technikai megcsinálás könnyűségét értjük rajta, azt, hogy ritmikája gyakorlatilag minden magyar szót, fogalmat magába vehet. A mai jambus szövete laza. Ám ha csak ritmikai oldalról néznénk a dolgot, a magyaros-nyomatékos verselés éppúgy megfelelne a célnak; szövete éppoly laza, talán lazább, mint a jambusé, hiszen a magyar élőbeszédből szövődött. Alig van olyan magyar ember – magyar gyerek –, aki össze ne tudna hozni néhány ősi nyolcast vagy tizenkettest. Úgy gombolyodik elő az ütemes magyar vers a fejünkből, mint a gondolat maga. A hangsúlyos ritmus magyar nyelvterületen elemien adott – stílusa, hangneme viszont kötött, történelmileg kialakult, egy bizonyos (népies) stílusrétegben rögződött. A mai jambus ezzel szemben olyan szabadságot enged meg, amilyet egyetlen más kötött forma sem. Mind ritmusban, mind stílusban rendkívül rugalmas; minden stílusréteget magába vehet, még a magyaros hangulatát is. Ott van Füst Milán példája, a Vanitatum vanitas. Kölcsey versét át sem kell alakítani, úgy, ahogy van, úgy képviseli táncoló ritmus és elmélkedő tartalom kényelmetlen ellentétét:
Itt az írás, / forgassátok
Érett ésszel, / józanon
S benne felta- / lálhatjátok
Mit tanít bölcs / Salamon:
Mikép széles / e világon
Minden épül / hitványságon,
Nyár és harmat, / tél és hó,
Mind csak hiá- / bavaló!
Nem azt kívánom ezzel mondani, hogy a magyaros forma – esetleg más változataiban – nem bír meg tűnődő vagy tragikus vagy modern tartalmat. Szó sincs róla. Példák garmadája, az egész magyar költészet nagy része bizonyítja, hogy igenis megbír. De ma stilizációnak, főleg archaizmusnak hat ilyen formában amolyan tartalmat közölni, amikor is forma és tartalom ellentéte vagy fortélyos, rafinált összefüggése, a stílusszándék, a hatás alkotórésze lesz. Remek költői hatások kútfejévé válhat ez is (például Ady kuruc versei, József Attila „népdalai” stb. stb.). De ha a természetességre, a prózaiságra, az úgy-mondom-ahogy-jön arcjátékára törekszünk – ami a modern vers egyik tendenciája –, akkor a magyaros nem használható. Akkor a legajánlatosabb a fellazult, mai jambus vagy a szabadvers. Különös ellentmondás: legtermészetesebb, mindnyájunk fülében ott ülő, élőbeszédünk lélegzetéből lett versformáink a 20. században stilizálttá váltak. Mint az ünnepi alkalmakra felöltött népviselet. A mindennapi, városi szürke zakó: az a jambus. Ha valaki netán azt hinné, hogy a magyar jambus életrevalóságának dicséretével hátrább kívánom tenni a magyaros formát, az téved. Sem a hangsúlyos-magyarost, sem az eredeti antikos-mértékest, sem semmilyen volt, levő vagy leendő formát, sem ilyen vagy amolyan keveredésüket karanténba zárni nem kívánom, a magyar verselés minden porcikájához tíz körömmel ragaszkodom. A magyar nyelv verstani gazdagsága olyan kincs, amelyet sutba dobni őrültség volna, s amely – ez fontos! – állandó megújulások lehetőségét rejti. Nem a verstani tudatlanságnak, bamba érzéketlenségnek kívánok piedesztált építeni a jambusról mondottakkal; elszomorító tünet, hogy mai napság sokan még ezt a laza formát sem tudják összehozni, nem tudják, hogy eszik-e vagy isszák a jambust. Mindezekkel ellentétben egy verstani nyereséget szeretnék itt mérlegelni, a jambus teljes meghonosodását. Természetes beszédünk fél-szabadverse lett a jambikus sor, amelyben a sorvég tisztaságának követelménye is csak statisztikai jellegű. Ez a többségében tiszta sorvég adja meg a kötöttség illúzióját, mintegy utalással az eredeti formára, a sor beszédszerű bontottságában bizonyos ritmusrendet teremt. A sorvégi jambus ritmusminimum a verssorban, mai versérzékünknek elegendő, annál is inkább, mert a forma szürke zakója alatt ott lélegzik minden lehetséges versformánk, az antikos-mértékes is, a szabadvers is, de legfőképpen a magyar hangsúly”.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
