NAPLÓK: csapongás Legutóbbi olvasó: 2024-04-25 18:51 Összes olvasás: 2524| 6. | [tulajdonos]: Riport Margócsíval az MN-ban | 2016-02-16 23:39 | Petőfi, a balszélső - Margócsy István irodalomtörténész
Aktuális-e ma Petőfi, vagy már a kérdés is az évszázados kultusz hamis hangján szól? Az évente imázst váltó asszimiláns költőről, a politizáló Petőfiről és a petőfiző politikáról beszélgettünk az ELTE tanszékvezetőjével, a tavaly megjelent Petőfi-kísérletek szerzőjével.
Magyar Narancs: A Petőfi-kötet válogatott tanulmányaid első darabjaként jelent meg. A Kalligram kiadó másik tudományos életműsorozatának induló kötetében Szegedy-Maszák Mihály azt írja, hogy hozzá alkatilag közel áll az általa tanulmányozott Kosztolányi. Ez rólad és Petőfiről is elmondható?
Margócsy István: Nem mondanám, hogy költőként Petőfi áll hozzám a legközelebb. Az pedig, hogy emberi viselkedésével - már amennyit ebből rekonstruálni lehet - éreznék rokonságot, egyáltalán nem igaz. Indulatrendszere, számos cselekedete és gesztusa idegen tőlem. Azért foglalkozom vele, mert nagyra becsülöm a költészetét, nagyon sok versét gyerekkoromtól kezdve szeretem, illetve történetileg rendkívül fontosnak találom. Lelki alkatban a régi költők közül Kazinczy, a 20. századból pedig - hogy egész más figurát mondjak - Szabó Lőrinc sokkal közelebb áll hozzám. De fontosságát tekintve Petőfi költészete természetesen elsőrendű.
MN: A kutató tehát nem feltétlenül kerül érzelmileg is közel a tárgyához?
MI: Erre mondja számomra igen rokonszenvesen Umberto Eco, hogy ha az ember sokat foglalkozik a szifiliszbacilussal, azt is megszereti. De tőlem elég távol áll az az irodalomszemlélet, amely a versek mögötti alkotó egyéniségére kérdez rá. Ifjúkorom strukturalista ideájának megfelelően erősebben hat rám a szövegek jelentése, mint annak elképzelése, hogy ezeket vajon milyen ember írta. Ezért sokkal szórtabbnak is látom a költők személyiségét, mint az esszéisták többsége: olyan különbségeket látok Petőfi versei között, amelyeket lélektani alapon nem tudnék megmagyarázni, hiába tudom, hogy ugyanaz a szerző. Az érdekel, hogy ezek az egészen különböző költői gesztusok milyen szerepet töltöttek be az irodalmi játéktérben.
MN: A kötet szerint elég sokfélét.
MI: Petőfi jóformán sportot űzött abból, hogy évente kicserélte az imágóját. Egy jópofa dalköltődivat felhajtó ereje révén indul, majd rögtön két olyan, teljesen különböző művel ijeszti meg a közönséget, mint A helység kalapácsa meg a János vitéz. Aztán fél év múlva kiadja a Cipruslombokat, amelyeknek semmi közük a tréfás bordalköltő legény imágójához. Aztán megírja a vadromantikusnak tekinthető Felhők ciklust, utána pedig azokat a gyönyörű tájleíró költeményeit, amelyek nem is emlékeztetnek a Felhőkre. Majd egyszer csak előpattan a forradalmi demagóg szerepében, jóllehet 1847 előtt egyértelműen politikainak nevezhető költeményt szinte nem is írt. 1848 elején Lehel vezérről akar nagyeposzt alkotni - ebből csak másfél énekkel készült el -, ami némi leegyszerűsítéssel szólva az Arany János-i epikamodellt mutatná föl. Fél év múlva jön az Apostol, ami őrjöngően más típusú költészet, mint a Lehel vezérnyugodt, hagyománykövető és hagyományteremtő epikája. Nagyon jellemző a szélsőséges gesztusaira, ahogy a csatadalok között egyszer csak megírja az Itt van az ősz, itt van ujra című tündérszép, halvány elégiát.
Rendkívül nehéz közös nevezőre hozni a forradalom viharmadarát a természeti széppel, a gyengédséggel játszó költővel! Petőfi sokszor hangsúlyozza, hogy állandóan a költészet szélsőséges változatait keresi. Rengeteg olyan ars poetica-szerű verse van, amely épp ezt a nem egységes költői tartást mutatja fel, mint például a Dalaim vagy A szél című gyönyörű verse, amelyben az áll, hogy ma lágyan suttogó szellő vagyok, holnap vihar leszek, ma a kis méhecskét rásegítem a virág kelyhére, holnap belefullasztom a hajókat a vízbe - azaz teljesen ellentétes magatartások egyesülnek bennem. Ez a jelenség roppant érdekes. Az emlékezések, életrajzi anekdoták nem azt mutatják, hogy Petőfi annyira szélsőséges figura lett volna, mint amilyet a költészete sugallhat. Persze szerintem nem is nagyon lehet rekonstruálni, hogy embernek milyen volt. A költészet birodalmán belül mindenesetre ilyen játékteret rajzolt föl magának.
MN: Lator Lászlótól hallottam azt a történetet, amit neki a Jókai Mórt még személyesen ismerő Vojnovich Géza mondott el, már öregen. Mikor az ifjú, lelkes Vojnovich megkérdezte, milyen ember is volt közelről Petőfi, az épp kertészkedő Jókai leszúrta az ásót, rákönyökölt, és elrévedve csak annyit mondott: "Borzalmas."
MI: Úgy rémlik, Kossuthnak is van egy visszaemlékezése, amely szerint Petőfi nagyon nagy költő volt, de kiállhatatlan ember. Ugyanakkor azt is mondják, hogy rendkívül jó barát tudott lenni. De mindez, ismétlem, nemigen rekonstruálható, hiszen az emlékezések mind azután keletkeztek, hogy Petőfi már nagy költőnek lett kikiáltva. Az ország legnagyobb költőjére pedig ugyebár máshogy emlékszik az ember. Jókai például az általad idézett véleményét nem írta meg. Azt, hogy milyen jóban voltak, sokszor elbeszélte, de a szakításuk történetét soha.
MN: Az említett poétikai szélsőségek nem hozhatók úgy közös nevezőre, ha egy magát irodalmi és társadalmi értelemben is "megcsináló" self-made man mindent akaró lendületét látjuk bennük?
MI: Petőfi valóban nem származott magas kultúrájú családból, a kultúra nem úgy volt természetes neki, mint mondjuk Jókainak, vagy pláne nem úgy, mint Kazinczynak. Elképesztő műveltségét Petőfi saját maga szerezte, és valóban teljesen önkényesen bánt vele. Nem volt rendszeres esztétikai képzettsége, hanem a korabeli romantikus költőattitűdnek megfelelően egy pillanat alatt hozott nagyon határozott ítéleteket "tetszik vagy nem tetszik" alapon. Ezért mindig volt bizonyos önkényesség az ítéleteiben, valószínűleg éppen azért, mert a kultúra teljesen új és szabadon kezelhető tartományként tárult ki előtte. A Shakespeare-imádata például a kultikus irodalomszemlélet csúcsteljesítménye, míg mondjuk Goethéről kapásból azt mondja, hogy "a szíve békasó volt". Ami azért úgy hülyeség, ahogy van.
MN: Az irodalomtörténészi vizsgálat során az ember tehát elég élesen elválik a költőtől, de vajon a költő mennyire választható el a hozzá kapcsolódó, rárakódó hagyománytól?
MI: Semennyire. Nem lehet Petőfiről lehámozni a halála óta eltelt százhatvan évet, a hozzá kapcsolódó rengeteg legendát, mítoszt és értelmezést, legfeljebb a maguk helyén újraértelmezni őket. És ez ráadásul kettős feladat, hiszen Petőfi történeti szerepe is rendkívül fontos - jóllehet nem függ szorosan össze az irodalmi szerepével. A hagyomány általában mégis a politikán keresztül értelmezi Petőfi irodalmi műveit. Abból indul ki, hogy a hazáért, a népért vagy a forradalomért - ahogy tetszik - áldozta életét, és ezért az irodalomértelmezések nagy többsége úgy tekinti, mintha teljes életművét a nép, a nemzet, a független haza vagy a társadalmi forradalom szolgálatába állította volna. S mindez nagyon is kérdéses. Történet- és irodalomelméleti, egyszersmind politikai kérdés is, hogy mit szólunk hozzá.
MN: És mit?
MI: Én azt gondolom, a költészete nyugodtan értelmezhető politikusan is, de úgy is, hogy az ember a politikai szerepéről akár nem is vesz tudomást, vagy hogy azt, mondjuk Horváth Jánoshoz hasonlóan, messzemenően helyteleníti. Hiszen Petőfi mint politikus a maga korában - mai szóval élve - szélsőbaloldali álláspontot foglalt el, és a történelmi legendák merőben hamis hagyománya, hogy ő és az 1848-49-es forradalom egymással teljesen azonos lenne. Petőfi a forradalom elején valóban fontos tényező volt, de a továbbiakban tényleges politikai szerepet jóformán nem játszott, a hatalomból egyáltalán nem részesült. Érdekes, hogy nem múlhat el úgy március 15., hogy Petőfi ne említtessék meg - jóllehet politikailag sokkal jelentősebb figurák is voltak nála -, míg arról senki sem beszél, hogy két hónap múlva lényegében lekerült a politikai térképről.
MN: Pedig szeretett volna képviselő lenni Szabadszálláson.
MN: Hatalmas kudarcot is vallott. És ez is roppant tanulságos. Egyrészt abban a tekintetben, hogy milyen volt abban az időben a radikális politika tényleges népi támogatása, másrészt hogy milyen volt akkoriban egy pesti költő vidéki ismertsége.
MN: Petőfi, a pesti?
MI: Hát persze! A kun szavazók egyáltalán nem a forradalom lánglelkű költőjét látták benne, hanem egy pesti firkászt, aki ráadásul "a mi kutyánk kölykét" akarja megfúrni a képviselő-választáson.
MN: Első olvasásra a könyved egyik fejezetcíme is ilyen meghökkentő. Petőfiről aligha a "modern polgári író" fogalma ugrik be elsőre az embernek.
MI: Pedig teljes mértékben egy pesti polgár életét vitte. Úgy élt, mint egy mai fiatal értelmiségi: kávéházban biliárdozott szabad idejében, és a Váci utcán csatangolt föl-alá. És írni sem a szűrös-gubás embereknek írt, hanem elsődlegesen a városi közönségnek. A pesti irodalmi élet hátszele dagasztotta az ő hajójának vitorláit. Hogy a dalait a nép rögtön átvette volna, az nagyszabású legenda. Ezek folklorizálódása is polgári csatornákon zajlott: a verseit a pesti cigányzenészek terjesztették el, például úgy, hogy közjáték gyanánt a színházi előadások szünetében adták elő őket. És ekkor természetesen nem a nagyromantikus líra termékeiről van szó, hanem az első korszak népdalutánzatairól. Ezeket tényleg slágerként énekelték. Persze nyilvánvalóan nem a "dolgozó nép", hanem a mulató polgárság. Amikor Petőfit Gömörben táblabíróvá választották, akkor sem a juhászok és a pásztorok ismerték a dalait, hanem az úri réteg és a rimaszombati polgárok.
MN: Voltaképp milyen mélységig illetékes Petőfi esetében az irodalomtudomány? Épp most jelent meg egy új könyv a halála körülményeiről.
MI: Petőfi halálának körülményei a magyar közvéleményt rettentően foglalkoztatják, de ezek az irodalom szempontjából teljesen jelentéktelenek. A költő irodalmi működése akkor is megszűnt 1849 júliusában, ha Barguzinba vitték, akkor is, ha elment Amerikába aranyásónak. A halála meg a kiálló szemfoga csak azért érdekesek, mert Petőfire úgy rátapadt a szentség aurája, hogy minden vele kapcsolatos jelenség, tárgy, esemény ereklyeként működik. A koltói kastély múzeumában ki van állítva az a sok évtizeddel ezelőtt kivágott, elszáradt somfa, amely alatt a Szeptember végént írhatta. Ott áll a múzeum sarkában ez az ágas-bogas, száraz rőzse - csak mert "ott volt". Megfoghatatlan! Petőfi tárgyi dokumentációja teljes mértékben a szentkultuszt idézi föl: Szendrey Júlia jegygyűrűjét ténylegesen az oltáriszentség tartójába foglalták bele. Ami már csak azért is érdekes, mert Petőfi ugyebár sem katolikus, sem vallásos nem volt.
Az óhaj mögött, hogy pontosan tudjuk, hol halt meg, az a rituális igény van, hogy legyen módunk a sírjánál megrendülni. A Bajkál-tónál ásatni voltaképp maga a színtiszta önellentmondás, hiszen a kultusz arra épül, hogy a nemzet legnagyobb költőjének egész élete nagyszabású felkészülés a nép, a magyarság, a társadalom érdekében történő önfeláldozásra. "Keressük meg tehát a hamvait, akár Barguzinban is" - mondták annak idején. Csakhogy ha Petőfi a Bajkál-tó partján elvette a zsidó kocsmáros lányát, és ott boldogan élt, míg meg nem halt, azzal éppen a hősi halálnak a kultusz alapját jelentő dogmája dőlne össze.
MN: Petőfi halála mellett a kultusz másik érzékeny pontja a születése, a szlovák származás. Az Illyés Petőfi-könyvéről szóló fejezetben felveted, hogy a "miként fogom szólítani rég nem látott anyám" kitétel esetleg úgy is lehet érthető, hogy "az ifjú Petőfi kijött a szlovák nyelv gyakorlatából".
MI: Petőfi életpályája korának elemzésre méltó, paradigmatikus karriertörténete. Mint asszimiláns magyar, rendkívüli módon próbálta elfojtani magában a szlovák származást, és a róla beszélő emlékezések is ezt a stratégiát követték. Petőfi szülei egyrészt persze tudtak magyarul, másrészt teljesen természetes a feltételezés, hogy egymás közt szlovákul beszéltek. Nincs okunk föltételezni, hogy Kiskőrösön vagy pláne Turóc megyében, amikor megismerkedtek, magyarul beszéltek volna. A családtörténeti, szociológiai paradigmák azt mutatják, hogy egy ilyen családban a gyerek szlovákul nő föl. Petőfi nagynénje, az édesanyja húga egy visszaemlékezés szerint egy szót se tudott magyarul. Aszódon élt, amely akkoriban majdnem tiszta "tót" falu volt. Teljességgel elképzelhetetlen, hogy amikor a kis Petrovics Aszódon járt iskolába, ne ment volna el vasárnap a nagynénjéhez tyúkhúslevest enni. És akkor hogyan beszélgetett vele? Ráadásul van arra nézvést adatunk, hogy Petőfi tudott tótul, vagyis valahol csak meg kellett tanulnia. Márpedig az nem valószínű, hogy gimnazista korában, Selmecbányán tanult volna meg szorgalmasan, amikor konkrétan összeütközésbe került a szlovák tanárával. Tudott szlovákul, de ő a magyar stratégiát választotta.
MN: Ilyen egyszerű volna?
MI: A választás nem feltétlenül egyszerű. Ebben az időben mindenesetre az értelmiségi fölemelkedés alapgesztusa volt a magyar nyelv tökéletes elsajátítása és a magyar kultúrához való asszimiláció. Petőfi idejében még nagyon kevesen szorgalmazták a szlovák disszimilációs értelmiségi képzést. A szlovák nacionalizmus a 20. század első felében Petőfit színszlováknak szerette volna beállítani, és Illyés erre reagált, amikor kissé torzan mutatta be Petőfinek a szlovákokhoz fűződő viszonyát. De kétségtelen, hogy ebből a szempontból már Petőfi is hamisított. Ugyanúgy, ahogy a születési dátumát és a születési helyét meghamisította, elhallgatta az - akkoriban nagyon "tótos" - evangélikus vallását is. Gondoljunk csak arra, mit jelent ez: "Ha nem születtem volna is magyarnak, E néphez állanék ezennel én."
MN: Hadd tegyek fel egy tipikusan kultikus kérdést: mennyire aktuális ma Petőfi?
MI: Semmivel sem aktuálisabb, mint Berzsenyi vagy Kazinczy. A mának melyik klasszikus nagyságra van speciális szüksége? Egyikre sincsen. A tudomány vagy az élő irodalom érdeklődésének iránya és intenzitása természetesen folyamatosan változik, de szerintem Petőfinek semmivel sincs nagyobb aktualitása, mint Arany Jánosnak vagy Jókai Mórnak. Ők mind rendkívül fontos összetevői a nemzeti kultúrának, és egyiknek sincs közvetlen aktualitása. Az efféle megközelítés azt sugallja, hogy egy szerzőnek valamilyen politikai célokra használható mozgósító ereje volna. Volt ilyen a Rákosi-korban is: a "Lobogónk Petőfi" nagyszabású kultúrpolitikai mozgalmat indított el, ami állítólag Petőfi aktualitását hangsúlyozta - más kérdés, hogy ennek tényleges haszna nem nagyon volt
| |
| 5. | [tulajdonos]: Weinberger felvetésére | 2016-02-16 00:00 | Ezt kellene letisztogatni róla? Mi maradna?
"Veliky János több évtizede kutatja a modern magyar politikai gondolkodás történetének kérdéseit. Most a reformkori politikai gondolkodástörténet és a politikai nyelvek kapcsolatáról beszélgetett a Debreceni Egyetem Újkori Magyar Történeti Tanszékének egykori vezetőjével Szeghő Patrik.
Miként értelmezhető a korszerű változások fontos alakjának tekintett polgár fogalma a 19. század első felének Magyarországán?
A polgárt gyakran és szűkebb értelemben a társadalom osztályszerkezetének keretében mint polgári foglalkozást űző személyek csoportját tételezik, a reformkor azonban például olyan átmeneti időszak volt, amikor ezt a fogalmat nem lehet mindössze foglalkozási kategóriaként értelmezni. Ahhoz, hogy a „polgár” fogalmáról világos képet alkothassunk, a korabeli társadalomban lezajló változásokra kell tekintenünk, amikor is a polgári „érzület” szerepkörök formájában a társadalom egészében feltűnt, a fő- és a köznemességtől egészen a paraszti értelmiségig. Legvilágosabban talán Széchenyi István gróf példáján keresztül mutathatjuk be ezt a jelenséget, hiszen a magyar reformgondolkodás egyik megalapozója arisztokrata származására csakúgy kellő büszkeséggel tekintett, mint a polgári intézmények alapításában játszott szerepére, ugyanakkor széles értelemben használta és jelen volt a tőkés vállalkozások folyamatában, de erős írói ambíciókkal is rendelkezett, mindez igen messze állt a rendies gondolkodástól. Édesapjától örökölt nyolcvanezer holdnyi birtokának jórészét értékesítette, ám a befolyt összeget fennmaradó birtokainak korszerűsítésére fordította. Bevételeit tehát nem élte fel, mint nemestársai közül sokan, hanem polgári vállalkozásba kezdett, Bécsben és Pesten viszonylag széles körben vásárolt például részvényeket. Magát arisztokrataként, gazdaként, polgárként és íróként határozta meg. Mindez korántsem volt annyira elszigetelt, mint sokan gondolják, jelzésértékű, hogy például gróf Batthyány Kázmér, a Szemere-kormány külügyminisztere a Déli Vasúttársaságban rendelkezett érdekeltséggel. Az értelmezés valójában tehát attól függ, hogy a társadalom mélyrétegeiben zajló változások közül melyeket tekintünk mértékadónak. A polgári identitás ugyanis szerepkörök formájában a reformkorban már viszonylag széles körben jelen volt, erre utalt egy invenciózus történetkutató már évtizedekkel ezelőtt, amikor a korszerű romantika vezéralakjának tekintett Petőfi művészete és a pesti kispolgári olvasóközönség közötti kapcsolatot bemutatta, illetve máshol olyan „felesleges” értelmiségi csoportok megrajzolásával, melyek a hagyományos rendies foglalkozási szerkezetben már nem találták meg a helyüket, így különösen fogékonyak voltak a polgári természetű változásra.
Mi a kapcsolat a modern magyar politikai gondolkodás és a romantika között?
A polgári reformok kezdeményezői meghökkentően széles szépirodalmi és politikai filozófiai műveltséggel rendelkeztek. Gondolkodásukban e két tényező nem is különült el egymástól, hanem szorosan összefonódott. Az ókorig visszamenően ismerték és olvasták a legjelentősebb európai politikai filozófiai műveket, és magát a politikai gondolkodást összekötötték a művészetfilozófiával. Számos reformer otthonosan mozgott, sőt igazán sikeres alkotóként tűnt fel nemcsak a politika, de a szépirodalom világában is. Irodalomtörténészek elismerően nyilatkoznak Széchenyi vagy Szemere Bertalan írói és publicisztikai képességeiről, de másokat is joggal felsorolhatnánk itt. Nem véletlen, hogy például Széchenyi és Kossuth politikai vitájának szerves elemeit képezték Goethe vagy Schiller nézetei. A politikai gondolkodás és a szépirodalmi törekvések megújulása párhuzamosan haladt a reformkor hajnalán. Az 1830-ban napvilágot látott Hitelben egy teljesen megújult, korszerű politikai világképpel megalkotott szöveggel találkozunk, mely az ezidőtájt megjelent nagy filozófiai költemény, Vörösmarty Csongor és Tündéje világképével jelentős mértékben összhangzásban van. Hiszen a Csongor és Tünde Éj-monológjában megjelenő felfogás a csúf és a szép, a rossz és a jó együttes megjelenéséről a politika világában nem más, mint az újszerű társadalmi ellentétek tudomásul vétele. Erre az ellentétre reagál a magyar reformgondolkodás talán legfontosabb fogalma, az érdekegyesítés gondolata, mely a jobbágy-földesúr ellentétre csakúgy reflektál, mint a nemzetiségi feszültségekre. Aligha véletlen, hogy a reformgondolkodók Vörösmartyt oly nagy elismeréssel övezik.
A társadalmi ellentétek tudomásul vétele milyen hatással volt a modernizációs törekvésekre?
A reformkorban többen eljutottak arra a felismerésre, hogy bár a társadalomban jelen lévő érdekviszonyok és struktúrák nehezen írhatók le, ettől függetlenül a társadalom változik és megváltoztatható. A reformgondolkodás középpontjában az említett érdekegyesítés fogalma állt, amellyel megpróbálták összefogni a több szempontból is tagolt, eltérő érdekekkel rendelkező csoportokat. Ez a fogalom alkotott alapot az ország korszerűsítését célzó programtervek számára. Később a modernizációs törekvések eszmerendszerekké és pártjellegű mozgalmakká nőtték ki magukat, mindez az 1840-es évek első felében korszerű ideológiai törésvonalak formájában is megjelent, a bécsi udvari törekvésekhez egyaránt kötődő konzervatív és reformkonzervatív törekvésektől, az udvari reformokra ugyancsak figyelő Széchenyi elitista liberális nézetrendszerétől a liberális demokratákig vagy egészen a republikánusokig. A hagyományos vármegyei gondolkodás persze a korszakban továbbra is nagy politikai súllyal rendelkezett, de a polgári alkotmányos politikai intézményekről szóló gondolatok és a modern gazdasági eszmék egyre többet ígértek az ország korszerűsítését illetően.
Mit értünk második nyelvújítás alatt és hogyan köthető a polgári modernizációhoz?
A polgári változás-programok megfogalmazása során a társadalmi jelenségek leírására új fogalmakat alkottak, mivel az új jelenségek leírását másként nem tudták megoldani. A reformkori politikai eszmék megjelenésével párhuzamosan alakult ki tehát az új magyar politikai nyelv is. Ezt nevezhetjük tehát valamiféle második nyelvújításnak. Egyébként a reformkorban vita zajlott arról, hogy a Kazinczy-féle nyelvújítás miként folytatható, a szókészletben megújítandó szavak kapcsán Vörösmarty a változtatás szükségét a gyakorlathoz kötötte, a második nyelvújítás során tehát nem került sor széles körű változásokra. Egyébként a nyelvújítás új, reformkori hullámában számos napjainkban is használt kifejezést alkottak meg, például a közvélemény, a jellem (utóbbi Szemere Bertalanhoz köthető), a kétely (Eötvös József alkotta meg), a tény (Kossuth Lajos újítása) szavunkat, de számos az iparral és a kereskedelemmel kapcsolatos új kifejezés (forgalom, közgazdaság, nemzetgazdaság) is ekkor született. Az utolsó rendi országgyűlés megnyitása előtt Széchenyi István a Magyar Tudományos Akadémia tagjaihoz intézett kérdésében arra kért választ, hogy miként lehetne a megalkotandó polgári törvények alanyát megnevezni. Vörösmarty Mihály, a kor egyik legkiválóbb nyelvésze, aki az Akadémia tagja is volt, ekkor állt elő a honpolgár megnevezéssel, amely nyelvileg ki tudta fejezni az egyének törvények előtti egyenlőségét vallási hovatartozástól és társadalmi helyzettől függetlenül. A honpolgár fogalma rendkívül korszerű tartalommal rendelkezett és a reformkori politikai gondolkodás egyik legfontosabb nyelvi újítása volt.
Más tekintetben viszont léteznek fontos új megközelítések (például a Reinhart Koselleck által képviselt fogalomtörténeti iskola vagy a cambridge-i politikai eszmetörténészek csoportja), melyek be tudják mutatni, hogy a nagy ideológiai irányzatok vagy akár kisebb foglalkozási csoportok milyen összerendezett politikai nyelvvel rendelkeznek. Ezeknek az iskoláknak a tapasztalata nagyon sok segítséget nyújt a reformkori politikai gondolkodástörténet számára, bár semmiképpen sem helyettesítheti a társadalmi alapozottságú eszmetörténet-írást.
Milyen médiumokon keresztül zajlott a programismertetés?
A fogalomkészlet megújításával együtt a mediális eszközök tárháza is kibővült. A megye- és országgyűlések korlátozott nyilvánossággal rendelkeztek, bár annak jelentősége nem becsülhető le, miután ezek a fórumok a választójoggal bíró nemesség, valamint az országgyűlési követek számára voltak hozzáférhetők. A polgári nyilvánosság részben a rendi nyilvánossággal szemben formálódott ki, s vált a reformprogramok fő médiumává, így a pártok kialakulása mellett a polgári állam intézményeinek kiformálójává.
Polgárosodás és szabadság - Veliky János által szerkesztett kötet
Ám nem csupán a reformkori magyar politikai elit gondolkodása lett mindinkább korszerű, de a programalkotás technikája és a tartalma is, amellyel a térség többi nemzetéhez képest érezhetően messzebbre jutott. A magyar alkotmányozás politikai nyelve ismerte és befogadta az európai politikai kultúra, a liberális, a republikánus vagy az ún. civilizáció nagy nyelvi rendszereit, ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy igen sajátos, nemzeti formációt alakított ki. A magyar alkotmányozás a reformkorban elutasította a francia utat, tehát nem hozott létre kartális alkotmányt, hanem épített a történeti alkotmányra, azt azonban folyamatosan és olyan mélységben átalakította, hogy ennek eredményeképpen valóban korszerű alkotmány született. Mindezek a törekvések az áprilisi törvényekkel és a Batthyány-kormány megalakulásával együtt elérték céljukat."
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 4. | Weinberger: prózai verselők | 2016-02-15 11:58 | | Jól jellemzi mindkettőjüket a levelezési stílusuk, hangvételük, szóválasztásuk. Nem tudom, képesek leszünk-e valaha leválasztani Petőfi életművéről az akkoriban aktuális történelmi mázat ("mit rákentek a századok")... Ha sikerül, megláthatjuk, mennyire jó prózaíró volt. Érdekes módon, hasonlókat mondhatunk el Adyról, Kosztolányiról, és nyilván folytatható a sor. | |
| 3. | [tulajdonos]: Részletek Petőfi-Arany levelez | 2016-02-15 10:01 | Harmad napja, hogy master Tompánál dégálok.
Civakodunk, mint az istennyila; ismered az én szende, békeszerető, angyali természetemet, hanem ez a kapcáskodó komisz pater Tompa mindig dühbe hoz. Holnapután megyünk Sárospatakra... érjünk csak a Tiszához vagy Bodroghoz, majd belelököm őkelmét.
Azaz jobban mondva: „pénteki napon és ami több Debrecenben!” mert Debrecen még a pénteknél is veszedelmesebb, elannyira, hogy ha a magyar függetlenség balul üt ki, azt nem másnak köszönhetjük, hanem annak, hogy Debrecenben kiáltatott ki. Micsoda gondolat is volt az, egy nemzet függetlenségét olyan városban proklamálni, hol a házak kapujára ez van írva: „Aki bejön az udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó.” Legalább annak a háznak a kapuján, ahol fiam született, ez állott.
De én neked meg nem bocsátok azért, hogy nem te írtad leveled borítékára a cimet. Asszonyirás... fekete pecsét... no disznó teremtette, ezt az embert az ördög elvitte! ez megszakadt a verscsinálásban, meghalt! így gondolkodtam, s remegve bontottam föl leveledet. Máskor ilyen bolondot ne tégy, mert én nemigen szoktam megijedni, de ha megijedek, szörnyűt ijedek. Ha meghalsz, akkor üss fekete pecsétet, de legalább a címet még akkor is te írd.
(…) Tompát pedig héjjába mentegeted, mert ha én magam ki nem tudtam őt menteni, bizony senki más nem lesz rá képes. Mindenesetre szar ember. Ha Vahothoz hosszabb időre kötelezte magát, megmondhatta volna ő ezt nekem, ahelyett hogy odaigérkezett az Életképekhez nagy gyáván vagy nagy kétszinűen. Eh!
A szavadra tökéletesen elhiszem, hogy silányok azok a versek, melyeket irtál, hanem azért csak írd le őket, kedves öcsém, és küldd el nekem, mert két orr többet lát. Nem cselekszel bölcsesség nélkül, ha afféle balladákat írsz, mert azoknak nemcsak szűkében, hanem pláne teljes hiányában vagyunk. Már én rég megpróbáltam volna, de tudj’isten, nemigen érzek hozzá tehetséget magamban.
(…) Koltóra az utósó posta Nagy-Bánya. Legközelebbi leveledet már oda zarándokoltasd. Szeptember 8-kán este ott leszünk, s ha tőled jön a levél, ne busúlj, házasságom első napján is elolvasom. Akar hiszed, akar nem, ezt nem minden emberrel tenném.
(…) Toldit most olvasom hatodszor. Csakugyan nyomorú fércmű. Még vagy hatszor elolvasom az idén, hogy silányságát minél jobban fölfogjam.
Hanem, édes kedves ecsém, azokkal a dicséretekkel hagyj föl, mert mikor olvasom, olyanokat pirulok, mint valami meggyúlt város, s ha ilyenkor a tükörbe találnék pillantani, azt gondolnám, hogy Nagy Ignác orrát látom. Aztán meg azon pirulok, hogy pirultam. Én nem vagyok túlszerény ember, ezt legdühösebb ellenségem sem foghatja rám; őszintén elismerem, hogy megérdemlem a dicséretet; de ha szembe dicsérnek, tudj’ az ördög, olyan furcsán érzem magamat, mintha rühös volnék, s nem volna szabad vakaróznom. Ez ugyan nem a legesztétikusabb hasonlitás, de igaz; s én az az ember vagyok, ki az igazért a szépet is föláldozom. Ezt sokan vették már rossz neven tőlem, de ha még többen veszik sem bánom. Ami igaz, az természetes, ami természetes, az jó és szerintem szép is. Ez az én esztétikám. Mikor Toldi alszik s szájából a nyál foly, ezért sokan le fognak téged köpni, de én megcsókollak.
Nyisd meg a te méltóságos füleidet a hallásra és figyelj. Véghetetlen fontos és detto sürgetős ügyben írok tenéked, vagy Vachott Sándor szerint teneked. Rengeteg zűrzavar uralkodik Európában, melyet egyedül te hozhatsz tisztába. Azt vitatják pro et contra, hogy Toldiban azon oroszlán-bőrbe bújt szamarat énekelted meg, kinek oroszlán-bőre Toldi, saját természettől nyert szamárbőre pedig Schedel. Barátom, hogy a szakadatlan káromlásoknak, fricskáknak, fülrángatásoknak, hajtépéseknek, pofozásoknak, oldalbaveréseknek, farbarugásoknak és mindennemű dögönyözéseknek vége szakadjon, s hogy nemzetedet megódd a Dózsánál dózsább polgárháborútól, nyilatkoztasd ki minél előbb minden magyar, chínai és hottentotta lapban, hogy Te nem a tudós Toldit, vagy akarom mondani a tudós-társasági Toldit énekelted meg.
Tedd ezt, barátom, kérlek a haza és az emberiség nevében, tedd ezt. Légy a béke nemtője, és a jövendő századok áldani fognak.
Nekem a napokban 208 pengő forintos váltót kell kifizetnem. Mentem Heckenasthoz, hogy az Életképek szerkesztéseért előlegesen fölvegyek 200 pengőt, de az a silány fráter nem adott többet száz pengőnél, aszongya, hogy nincs pénze. No, mondok, sebaj, száz pengőm van, a másik száz pengőt fölveszem Emichtől, ki épen annyival tartozik e hónapra contractusunk következtében... tudakozódom Emich után, hát az elútazott Stájerországba valami fürdőbe, s csak hetek multával jön meg. Már ez fájt, nagyon fájt, és fájdalmas érzéseimmel mentem az országgyülésre. Ott találkoztam Vas Gerebennel, ki azon nyilatkozatot tette, hogy 3,000 bankó forint esik már rád a lap jövedelméből. E szavak rózsaszínű görögtüzet gyujtottak keblem elsötétedett templomában... abból a 3,000 forintból jut nekem 108 pengő, gondolám, s fölszólítottam Vas Gerebent, és ő a napokban át fogja adni az összeget a te osztalékodból. Már most sírj és jajgass, öcsém, mint a pusztuló Jeruzsálem, én nem bánom, csak nálam legyen a pénz. Mire megírhatnád Vas Gerebennek, hogy a világ minden kincseért se adjon egy fillért se, én már akkorára elcsapom az egész sommát, hahaha! Ebből az a rövid, de fontos tanulság, hogy máskor szemesebb légy. - Komolyan szólva, talán csufság, hogy épen tégedet csíplek nyakon, mert meglehet, hogy szintolyan szükséged van a pénzre, mint magamnak, de gondoltam, hogy ha már fölharagítok magam ellen valakit, inkább te haragudjál rám, mint más; te nem lakol Pesten, ritkán is jössz ide, nem kell remegnem minden pillanatban, hogy hátha találkozom hitelezőmmel. Villámló mennydörgő válaszodat szívszakadva várom, hogy minél elébb átessünk a zivataron. Isten veletek... de nem kivánok most semmi jót, mégcsak el sem bucsúzom, nehogy azt gondold, hogy le akarlak kenyerezni; nem! én férfi vagyok, bátran nézek a vész elébe, igen!
Kedves barátom,
az napon, melyen hirdettük a népgyülést, amelyre föllovalt volt bennünket Kossuth, hogy fanatizáljuk a pesti népet a főváros környékén vivandó véres, elhatárzó, utósó lehelletünkig tartó csatára, hol Kossuth maga is jelen lesz, s ha kell, meghal Pest romjai alatt stb. mint ő maga mondá: ugyanaz napon adta tudtára a kormány a fővárosi népnek - hegedűszóban persze - hogy esze ágában sincs Pest környékén harcolni, még kevésbé otthagyni becses fogát, hanem az első bokor zörrenésére el fog eblábalni világtalan világig, hol Árpád óta nem volt ellenség, s hol hazamentő irhája nagyobb biztosságban lehet. Én ezen komiszságra teljes erőm és tehetségem szerint dühbe jövén, s megemlékezvén még előbbeni sebeimről is, kaptam magamat, fölszedtem sátorfámat s másnap családommal együtt ide e békési magányba bujdokoltam azon ohajtással, vajha soha többé a nyilvános életnek mégcsak küszöbére se kényszerítene sorsom; s most itt vagyunk, s amely percekben végkép felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok. Hát ti mit csináltok, hogy vagytok? add tudtomra, valamint azokat is, amik az utóbbi időkben a világon és Magyarországban történtek, mert én, mióta Pestet elhagytam, semmitsem tudok. Te mégiscsak közelebb állasz az eseményekhez vagy legalább a hírekhez. Irj mielőbb. Az utósó posták ide Gyula és Csaba. Isten veletek, ölelünk benneteket!
Arany Petőfinek
Továbbmegyek. Hozzád küldött harmadik levelemre, a Vahotterián elkeseredve, irom, hogy ha nem boldogulok az irói pályán, másolok megint, mert nekem oly prózai, oly kisszerű élet jutott, hogy, hivatalos iratokon kivül, akár az olvasást is elfeledjem, s ezen nyomorú élet belékényszerített a türelem rabigájába. Ej mit! türelem! kiáltasz te, papírt veszesz és írsz türelemről (tulajdonkép a türelem ellen), melyben bennünket becsületes, szorgalmas, rendszerető embereket per birka et szamár traktálsz.10 Bizony szép, illik így tenni bátyáddal? hiszen te még csak 24 éves vagy s én már har...! har...! uram Jeszusz, segélj kimondanom! harminc! Végezetre és utóljára (mondaná a mi papunk) irok az ápril 17-iki tűzvészről, megirom a küzdést, melyben valék, az aggodalmat, percről percre... te fogadat piszkálod a kényelmes Pillwaxban biztos fedél alatt s rám kiáltasz: „Ha férfi vagy, légy férfi!” Jó, jó, házasodj meg csak!
Hogy verseim rosszaságát elhiszed, azt igen jól teszed, mert én már elhittem, amit kiadhatónak itéltem, az már részint kijött, részint szerkesztői körmök között van, a többi el fog hallgatni végkép. Végtelenül ügyetlen vagyok a lírában, szörnyen bosszankodnám, ha valakinek másnak oly esetlen verseit kényteleníttetném olvasni, mint az enyéim. Ugy érzem, mintha elveszne markomban a finom ujjakhoz alkotott líra. Aztán meg hol is vennék lírai lelkesedést? Prózai életmódom szinte flegmatikussá tett, aprós bajaim és örömeim nem méltók megénekeltetni, s bár családi életemben a boldogabbak közé számíthatom magamat, ez a boldogság mégsem olyan, hogy kitörő örömét versbe önteni, hanem csak olyan, hogy jóltevő melegét folytonosan érezni lehet. Aztán meg e boldogság is csak viszonylag, a családi életet illetőleg, létezik, azonkivül, ha az élethez mérjük, merő boldogtalanság és nyomorúság, de ez ismét nem olyan, mi indulat-rohamokat állíthatna elő, hanem csupán eltompitja lassankint a lelket, s vér helyett flegmát csinál az emberben. Hozzá még, a líra valódi kora, 20-30 év, tőlem odavan, ifjui örömeim, keserveim, reményeim nincsenek, szóval a sziv szerepe jobbadán el van játszva, s a főre kerül az uraság. Én hát, édes öcsém, nem esetlenkedem a líra országában, hanem megyek azon az uton, melyen már egypár lépést tennem sikerült, irok históriákat, rectius istoriákat ad ponyvám, miképp Tinódi Lantos Sebestyén, kinek poémáit, az ördög szántsa meg, még a debreceni könyvtár sem képes nekem kiállitni. Mellesleg mondva, vedd meg nekem Pesten, valamely zsibvásárban, ha történetesen ráakadsz, - nemkülönben más ócska poémákat is, melyek cimjegyzékét én neked majd egyszer megküldendem.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 2. | Weinberger: vajon... | 2016-02-14 23:30 | | Jó anyag, tetszik, és további források megismerésének igényét generálja. Ami engem illet, egy kérdést szoktam feltenni a hasonló vitákban: Vajon ha Petőfi megéri Arany életkorát, verseinek hány százalékát válogatta volna be saját életmű-kötetébe? | |
| 1. | [tulajdonos]: Petőfiről | 2016-02-14 23:09 | Margócsy István: Petőfi Sándor. Kísérlet
A romantikus Petőfi
A Petőfi-kultusz határtalanságáról
A Petőfi-kanonizáció esete sajátosan egyedi a magyar irodalomban. Az elmúlt 150 évben hagyományozódott recepciójához számtalan kultikus mozzanat tapad. A Petőfi-jelenség messze túlnyúlik az irodalom keretein. Neve, versei, stb. a legkülönbözőbb szinteken folyton felbukkannak: óvoda, iskola, múzeumok, választási kampányok... A politikusok versengenek egy Petőfi-szobor avatásánál a beszédmondásban. Azok az irodalomtörténeti tanulmányok is viselik a kultikus viselkedés, nyelvhasználat, rítus elemeit, melyek szándékuk szerint a kultusz ellenében fogalmazódtak meg. (pl. Horváth János, Sőtér István). A Petőfi-szakirodalom nagy része emiatt nem elemzés, hanem „tanácskozó elmélkedés”. (Hi-hi: Meltzl Hugó majdnem 50 oldalas tanulmányt írt a Szabadság, szerelem!-ről) A kultikus beállítódás egyik legfontosabb mozzanata, hogy költőnknek mindig mindenben igaza van. (Még akkor is, ha tudjuk, hogy nincs.)
A kultusz meghatározza az elemzések stratégiáját is: az elemzésnek szinte már az elkezdése előtt is megvan az eredménye, s a vizsgálat a végeredményt inkább igazolja, minthogy bizonyítja. A Petőfivel kapcsolatban mindennapos értéksugalló fogalmak (népiesség, magyarság, természetesség, őszinteség, egyszerűség, demokratizmus, forradalmiság, stb.) mind önmagukban pozitív értékek.
Horváth János elméletet alkotott arról, hogy Petőfi a verseiben szerepet játszik – Pándi Pál szerint Petőfinek minden jelentős költői gesztusa igazi volt. Mindenesetre nincs más költőnk, akinek az életét ennyire részletesen illik ismerni, talán még a verseinél is jobban. Ennek oka lehet Petőfi speciális újítása, a folytonos magánéleti jelenlét. Verseinek gyakori témája az önbemutatás. Horváth János és Németh G. Béla is bírálja tanulmányában a költőt – a végén mégis (ezt mintegy jóvátéve) magasztalják a hibátlan életű, erkölcsű férfit.
Petőfi kultusza abban a pillanatban kezdődött el, ahogy tudatosították eltűnését. Alapja: különös sors, páratlan karrier, személyes és történelmi szerencse, hősies és kihívó szerepvállalás, sajátos erkölcsi tartás, költői újításának széles horizontja. Eltűnése után közeli hozzátartozói is azt vallották, hogy „Ő nem közénk való” (Arany), így megítélése nem ránk tartozik. Ráadásul Petőfi mint figura előbb lett kanonizálva, mintsem hogy teljes életműve részletesen ismert lett volna. (Összes költemények: 1847; Világos után nem lehetett beszélni a forradalom alatt írt versekről. Még az ötvenes években sem jelent meg sehol pl. az Anyám tyúkja, Itt van az ősz, itt van újra...)
„Ha tüzetesen olvassuk a negyvenes évek kritikai vitáit, azt fogjuk látni, hogy a kultusz alapgesztusai: a kritizálhatatlanság, az összemérhetetlenség, a tökéletes öntörvényűség, a zseniális emberfelettiség mind előkerülnek” – tehát a kultusz jóformán már életében megjelent. Ráadásul sem születése, sem halála nem pontosítható sem időben, sem térben, legnagyobb sikere és tragikus halála egybeesett a nemzet sikerének és bukásának aktusával, romantikus titokzatosság a névváltoztatásában, álneveiben, váteszi látnokság kivételezettsége, nyilvánosság előtt zajló élet...
Kilátástalannak tűnik szétválasztani, hogy „mikor van vagy lehet szó Petőfiről, figurájáról, költészetéről vagy kultuszáról”.
Petőfi és az irodalmi gépezet
Petőfi mint modern polgári író
Petőfi fennen hirdetett önideológiája: „A természet vadvirága”, valamint „Koldusbot és függetlenség”. A kis hamis! Az irodalmi gépezetben egyáltalán nem így vett ám részt! Hétéves irodalmi működése során eladdig teljesen ismeretlen nagyságrendű karriert futott be. Gyakorlatilag ő volt nálunk az első, aki kizárólag írásainak jövedelmeiből meg tudott élni, és még családot is tartott! Nahát! 1844-től kezdve tudatosan szervezte irodalmi jelenlétét. „Az írónak mint pozitív iparlovagnak ezek szerint (azaz Petőfi és Jókai szerint) az lesz a feladata, hogy állandó termelésével (azaz kínálatával) a piacon állandó keresletet gerjesszen és tartson fenn, s ennek a keresletnek a kielégítésével teremtse meg saját anyagi egzisztenciáját.” Abban is Petőfi az első magyar irodalmár, hogy jó kis szerződéseket kötött, és állandóan, szünet nélkül jelen volt a piacon. Az is tudatos döntés, hogy Pesten telepedik le. (Hiába, az apja is gyökértelen vállalkozó volt!) Öltözködésével, publicisztikájával stb. folyamatosan kiprovokálja, hogy róla legyen szó. A Petőfi-versek állandóan az aktualitást hangsúlyozzák („Csak itt, csak most, csak nálunk, csak önöknek!”), emellett versformáinak széles skálája is arra hívja fel a figyelmet, hogy új árut kínál.
Abban is első, ahogy a szerzői jogokért harcol. A nevét meg mint a kibocsátott termék szerzői védjegyét használja. Dönt arról, hogy melyik írása alatt jelenjen meg neve, s melyik neve. Meg ugye a Petőfi név is egy kreált irodalmi név. A verseiben önmagát mint reflexiós alanyt általában tökéletesen egyedül képzeli el, a valóságban pedig társasági lény a javából, szövetségesekkel, vetélytársakkal és ellenségekkel. A Tízek Társasága élén azt is elérte, miután nem kaptak hivatalos engedélyt új lap alapítására, hogy egyszerűen kivonultak az irodalmi életből, mindennemű publikálást megtagadtak (sztrájkoltak), így legalább azt elérték, hogy a nem csekély példányszámú, sikeres Életképek minden megszorítás és fenntartás nélkül, rövidesen az ő irányításuk alá került.
Petőfi az első abban is, hogy a könyvpiacon is folyamatosan jelen van, évente több kötetet is kibocsát. Nem kész életművet jelentet meg, hanem felvállal kis füzetecskéket (ld. aktualitás, újság, romantikus töredékesség...).
Összegzés: Petőfi kapitalista módszerrel, hitelből került a pesti irodalom centrumába. Az, hogy mi mindent ért el tisztességes polgárként, tisztességes haszonra törekedve, a piac normális működése révén, abból látszik igazán, hogy a forradalom idején, amikor a publikálási lehetőségek beszűkülnek (kevesebb lap fogy), elszegényedik. Végezetül: Petőfi szimpi irodalmi iparlovag, self-made-man, aki rokonszenves modellt állított elő, és sok követőre talált. Jókai-féle (meggazdagodási) karriert futhatott volna be, ha az a csúnya kozák fél használni a fegyverét.
Ez a monográfia csak kísérlet, mert amikor szembe kéne nézni az életművel (2. rész), akkor abbamarad. A Petőfi-kultusz elnyomja az életművet. „Petőfit csodálni kell, nem elemezni.” Nincsenek igazi értelmezések, csak szisztematikus verselemzéssel próbálkoztak, irányokat jelöltek ki.
Horváth János: Petőfi Sándor (1927) – minden vershez van kommentárja, ez a forrás
Apja mindig magyar tannyelvű iskolába íratta Petőfit: az 1830-40-es években magyar nyelvű értelmiséginek lenni lehetséges pálya! Még Magyarországon élő nemzetiséginek is. A sajtó körüli értelmiségi pálya viszonylag nyitott. A közéleti sajtó nagyon megélénkül: a Pesti Divatlap, az Életképek, a Hölgyfutár 5-6000 példányszámot ér el! Kiugrási, híressé válási lehetőség: színészet, újságírás, -szerkesztés.
Petőfi szerződése a Pesti Divatlappal: segédszerkesztő + háziszerző. Pödögei Kis Pál álnéven minden számban közöl verset. Megcsinálják az imázsát. A Kis Pál falusias, a Pödögei beszélőnév (~peng): tehetséges falusi ember, aki ontja a dalokat. (A haszon java részét pedig Vahot zsebeli be.)
1846: írósztrájk – a Tízek Társasága bojkottot hirdet: amíg a lapkiadók nem emelik fel az írói honoráriumokat, addig nem írnak. Erre zuhanni kezd az eladott példányszám. Az olvasók már igénylik az irodalmat! Frankenburg Adolf, az Életképek tulajdonosa eszmél elsőként az írósztrájk idején, odahívja Petőfiéket, Jókai lesz a főszerkesztő. Erre Vahot Aranyt csábítgatja. Erre Petőfi Aranyt bujtogatja... Lehetőség: végre úgy lehetne magyar író lenni, hogy az ember csak író. A bojkott nyomán sikerült!
Mire a János vitéz megjelenik, már 3 tudósítás lát róla napvilágot csak a Pesti Divatlapban.
A kötetek megjelenését a vásárokhoz időzítik.
Petőfi az életművét 4-5 év alatt írta össze. Minősége nagyon egyenetlen. Időrendben közlik, így szinte életrajzi regényt idéz. A gyengébb versek sem tűnnek így feleslegesnek. (Ezek oka: írói kényszer, muszáj írni. Eredménye: esküvő után nagy lakást bérelnek, ahol zongora is van!)
Nagy baj: márc. 15. Bizonytalan időszak következik. Aki eddig olvasott, most elkezd takarékoskodni, mert ki tudja, milyen idők jönnek... Az emberek lemondanak, a lapokról, könyvekről, színházról. Ráadásul olyan izgalmas a közélet, hogy inkább politikai lapra áldoznak. Sok szerző elveszíti rendszeres jövedelmét. Petőfi kilincsel Kossuthnál, és állami megrendelésre hajlandó verseket írnia toborzáshoz (Csatadal, A vén zászlótartó, stb.) Nemcsak a barátság miatt viszi családját Aranyékhoz, hanem nincs pénze. Ezért adta el a Bemtől kapott pacit is, stb.
Az irodalmi gépezet minden lehetőségét igyekeztek kihasználni a fiatal írók. Strapa, imázs, „fénykép”, gyűjteményes kötet kiadása 2-3 év terméséből.
A korabeli olvasók más Petőfit ismertek, mint mi. Nem ismerték minden versét, ráadásul más sorrendben... Petőfi igyekezett dokumentálhatóvá tenni életét. (Hatvany Lajos tanulmánya Petőfi életének minden napjáról beszámol.)
Elindul vidékre, írja az Úti jegyzeteket, Úti leveleket Kerényi Frigyesnek címezve, de ez fiktív sorozat.
Nem törődik a kritikával, többet ér számára, hogy népszerű. Az állandó jelenlét a fontos. Minden nap másik hölgyújság jelenik meg, és mindegyikben van egy Petőfi-vers.
Császár Ferenc korabeli kritikája mindezt látta. Szerinte a jó költő a Hiador néven publikáló Jámbor Pál. Ő nem ír le olyan szavakat, hogy csárda... Vád: népies = népszerű: országosan terjeszthető, ki van vonva a kritika alól.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
