Alaposan elvették a kedvem az élettől. De az is lehet, hogy sohase volt. Sőt, az még valószínűbb: én magam vagyok minden bajom forrása. Mert mindegy az, hogy gyerekkori sérelmek értek, de az már csak rajtam múlik, mikor felejtem el végre, és rakom össze magam, úgy, ahogy az a felnőtteknek illik. Főleg, ha egyik lábam a sírban lóg. Gyenge jellem vagyok, utálom is épp eléggé magamat ezért. Csakhogy ezzel nincs semmi sem megoldva. Most, hogy mozgásomban erősen korlátozott vagyok, ki kellene találnom valami előre tartó elfoglaltságot. Csakhogy tyúkeszem ezt sem teszi lehetővé. Hogy minek születik meg a magamfajta ember???
Selye professzor fájdalomelméletét nem cáfolom, de a krónikus fájdalom az ember energiáját felemészti. Okafogyottá válik minden, a mozgás szinte lehetetlen. Ami marad: a fájdalomküszöböt tudatosan emelni kell(ene). A gyógytorna gyakorlása közben elfogott a kétség, hogy valaha is újra járni fogok segédeszköz nélkül. Egy éve tartó nagy, tartós fájdalom nem leányálom. (Van aki évtizedek óta küzd, nem tudom, hogyan bírja ki???) Munkába szeretnék állni minél előbb, és ez türelmetlenné tesz. Legeslegnagyobb bajom, hogy buszon sem tudok közlekedni. A munkahelyem messze van, gyalog megtenni az utat képtelenség.
Nyolc könyvem még kiolvasásra vár, de ahhoz sincs türelmem. Vettem Buddha szobrot, csak úgy. „Bölcsülni” tanulok. Lám, mi mindenre nem való a tartós szabadságvesztés!?
A lajhár Nap kegyetlenül ontotta melegét szanaszéjjel. A horizonton szinte megállt, hogy megkínozzon embert, állatot. Az elnéptelenedett utca csendjét csak egy bicikli nyávogó hangja törte meg. A posta alkalmatossága volt. Nem futotta újra. Így is gurult gazdája verejtékével. A postás megállt, járgányát kitámasztotta. Nyakába akasztotta irgalmatlanul nagy táskáját. A bőr jószág oldalát verdeste, de neki meg se kottyantak az ütések. Pénzt hozott, a várva várt alamizsnát. Hej, szívesen nyitottak ajtót neki, már ha volt az épületen. Mindegy is, nem kellett sehol sem kopogtatnia. Mi hír járja errefelé, Zsiga? – kérdezte az egyik férfit. Az asszonyok eközben körülfogták őket. Hát nem hallotta, hogy a Klaudiát elvette egy fehér férfi? Csak úgy ripsz-ropsz! Na, ugyan felvitte Devla a dolgát! Nem is nézett be azóta az anyjához. Kevély lett a mihaszna. Nem ugya Zsiga! A férje a szoknyáján ül napestig, nem engedi sehová sem egyedül. A telepre meg nem akaródzik jönnie a „nagyságos úrnak”. Hiszem, ha akarom. Kettőn áll a vásár – azzal egy nagyot sercintett. Az asszonyok egyre nyugtalanabbul toporogtak. Aggya kend a pízt! Főzni kén' valamit, a purdék éhesek – zúgolódtak. A postás csendre intette a nőket, név szerint szólította őket, és átadta a kevéske járandóságukat. A szóban forgó leányzó anyját hagyta utoljára. Itt a pénze, és amit a lánya küldött velem. – Azzal átadott az asszonynak egy kupac bankót. Sírva fakadt az anya, sajnálta lányát. De férje hallani sem akart felőle. Mózest szánta neki férjül. És most csak a haragot hagyta maga után...
Nekem szabad szart írni, mert kezdetektől leírtak. Nem vagyok költő, csak egy írástudatlan. És örömmel tölt el, hogy zeneszó alatt jelenik meg a szar versem Ha más nem, a zene jó.
