Egy szfinx vallomása
Kétségeim, mint kifinomult kínzások bogáncsként ragnak sörényembe.
Lehetetlenség kifésülni.
Ha meg akarsz tőlük szabadítani, csomónként, pengével kell, hogy kivágd.

A minap mondom a fiamnak, olyan csúnyán teregetetted ki a ruhákat.
Mire ő, büszkén rávágja, köszönöm.
Ezt kell majd tőle megtanulnom.

Az én istenem nem nézeget prospektusokat.
Elfoglalt a teremtéssel, ezért delegál, amit csak lehet.
Az én szintemen a teremtés az én kezemben van.
Istentől kapott megbízatás.

Addig élek, amíg erősebben teremtem az életet, mint az elmúlást.
Amint az életteremtésem alábbhagy, egy ponton túl, lefelé haladva, beszippant a vákuum.
A halál akkor költözik minden gyermekbe, mikor ráébred, élők halnak meg körülötte.
S abban a pillanatban, mikor megadja magát a gondolatnak.

Amikor azt mondják, ne mondjunk nagyot a költészetben, akkor valójában azt mondják, hogy ne mondjunk nagyobbat, mint ők, vagy amit nem értenek, amitől butának érezhetik magukat.

Amikor azt mondom, megcsapott a teremtés szele, mely körülvett, s minden sejtemig átjárt, megéreztem a mögött meghúzódó motivációt, a végtelen szeretetet.
Ez a felismerés, olyan villámcsapásként ért, amit a szívem földelt le. -halom