Egy szfinx vallomása Kétségeim, mint kifinomult kínzások bogáncsként ragnak sörényembe. Lehetetlenség kifésülni. Ha meg akarsz tőlük szabadítani, csomónként, pengével kell, hogy kivágd.
A minap mondom a fiamnak, olyan csúnyán teregetetted ki a ruhákat. Mire ő, büszkén rávágja, köszönöm. Ezt kell majd tőle megtanulnom.
Az én istenem nem nézeget prospektusokat. Elfoglalt a teremtéssel, ezért delegál, amit csak lehet. Az én szintemen a teremtés az én kezemben van. Istentől kapott megbízatás.
Addig élek, amíg erősebben teremtem az életet, mint az elmúlást. Amint az életteremtésem alábbhagy, egy ponton túl, lefelé haladva, beszippant a vákuum. A halál akkor költözik minden gyermekbe, mikor ráébred, élők halnak meg körülötte. S abban a pillanatban, mikor megadja magát a gondolatnak.
Amikor azt mondják, ne mondjunk nagyot a költészetben, akkor valójában azt mondják, hogy ne mondjunk nagyobbat, mint ők, vagy amit nem értenek, amitől butának érezhetik magukat.
Amikor azt mondom, megcsapott a teremtés szele, mely körülvett, s minden sejtemig átjárt, megéreztem a mögött meghúzódó motivációt, a végtelen szeretetet. Ez a felismerés, olyan villámcsapásként ért, amit a szívem földelt le. -halom
|