NAPLÓK: Vezsenyi Ildikó Naplója Legutóbbi olvasó: 2026-05-20 09:39 Összes olvasás: 72767Olvasói hozzászólások nélkül| 317. | A.: Í.R.N.I. | 2020-11-16 11:08 | Kedves Ildikó!
Minél többet tud meg az ember, annál elmaradottabbnak érzi magát. A tudás önmagában – pont a napokban hallottam valahol, és egyteértek: – csak a szenvedést növeli. Ugyanúgy nem boldogít, mint a pénz. De ha nincsen más kincse az embernek, csak a tudása, nehéz lemondani róla. Én például bármit könnyen meg tudok tagadni magamtól, tudok koplalni, jól bírom a magányt (ez lehet, hogy még mindig nem igaz, bár fejlődöm), de attól, amit összetanultam, nehezen válok meg. És mivel a tudásom nagyon hiányos, fehér foltokkal teli tudás, bátran lehet engem sznobnak nevezni, mert az vagyok. Egy biztos: senkit nem akarok megbántani azzal, hogy megosztom, amit összeharácsoltam. 56 éves vagyok, miért ne szórjam szét, amim van?
Nagyobbrészt csak spanyolos alapműveltséggel rendelkezem (ez már kiderülhetett) némi latinos/görögös és portugálos beütéssel megtoldva (a hitéletből eredő bibliai ismereteket most nem számítom). Az utóbbi időben én is sokkal kevesebbet olvastam, mint fiatal koromban. Na de, majd ezután! Arra készülök, hogy a hátralévő évtizedeimet olvasással töltöm. Csak legyek végre nyugdíjas!!! Már készítem a listát, két életre is elég lenne. Egy biztos: unatkozni nem fogok. (Hétköznapi értelemben értve az unalmat, nem filozófiailag.)
„És nem gondoltam, hogy tudnék hasonló színvonalon írni.” – írod. Szerintem, ezzel ne foglalkozz! Írj! Minden nap. Csak ne akarj irodalmat művelni, nagy i-vel. („Picsába az irodalommal!” – mondta valaki, nem írom ide, hogy kicsoda, pedig megérdemelné.) És: ne akarj különleges lenni! Elég, ha arra törekszel, hogy pózok nélkül, pontosan megfogalmazd, amit valami miatt fontosnak tartasz. Amit fel akarsz jegyezni, hogy ne felejtsd el. Mondjuk egy unalomig ismert mozzanatot, amire valamiért mégis új dologként csodálkozol rá. Vagy egy új jelenséget, amiben felismersz valami megnyugtatóan otthonosat (vagy éppen nyugtalanítóan megszokottat). Tökéletes pontosság és pózmentesség persze nem létezik, és tudjuk: „a szavak használhatatlanok” (Ottlik), de ha az ember ennek tudatában ül le írni, valami mégis csak születik. Éppen azért, mert nem hisszük, hogy tökéleteset fogunk alkotni. Én nem hiszem, hogy tökéletes, amit csinálok, és nem is törekszem rá. Észrevettem, hogy a nagyok alkotásai is – nagyon sokszor -- ott szaladnak mélyre bennem, ahol valami befejezetlenséget érek tetten. Valami dadogást. Mert van, hogy a dadogás a legpontosabb, legérzékletesebb kifejezése annak, ami velünk történik. Nem mindig. Csak én ezt keresem, mert az esendőség varázsol el, nem a nagy szavak. (Ehhez képest, most itt elég határozottnak tűnhetek, pedig nem vagyok az.)
Szép hetet! Dolgoznom kell. A.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
