NAPLÓK: Vezsenyi Ildikó Naplója Legutóbbi olvasó: 2026-10-13 02:29 Összes olvasás: 80307| 28. | [tulajdonos]: végső | 2019-09-25 12:43 | Tudod mi a legteljesebb és legtökéletesebb magány?
Mikor nem szeretsz senkit.
Magadat sem.
Ahogy ezt kigondoltam, éreztem is.
Érzem magamban a szeretet hiányát.
És beindult az ellenkezés is vele.
Az nem lehet, hogy nem szeretek senkit!
Hiszen vannak gyermekeim.
Hamarosan unokám születik.
Szeret a férjem, hisz törődik velem.
Szeret a tanárom, hisz mondta.
Vannak barátaim, tudom, hogy szeretnek.
Egy, Drága, közölük, néha mondani is szokta.
És a kutyámról, a cicáimról nem is beszélve,
s egy másik barátnőmről, akire mindenben számíthatok.
Ő, sajnos nem mondhatja el rólam ugyanezt.
De, megelégszik. Vagy inkább beletörődött.
Azért, ha felhívnám, azonnal jöjjön ide, nem biztos, hogy tenné.
Sőt, borítékolom, hogy nem.
(De nem teszem, nehogy mégis! )
Mert nem ér rá, mert nem csak engem szeret.
Van bennem, a szívem helyén, egy kopár lakatlan sziget.
Ritkán járok erre,
de most kikötöttem.
Úgy érzem, az lenne a becsületes, hogy mindenkinek, külön megmondanám, hogy nem szeretem.
Talán, ha nem gondolnám azt, hogy ennek ellenére, szeretnem kell őket, hogy úgy kell tennem, mintha, mert ez az egyedüli lehetőségem a túlélésre (gyermekkorból fennmaradt egzisztenciális szorongás ez), akkor talán, ha feladnám ezt a félelmet, elkezdődne valami, elkezdődhetne az életem újra, ami legutoljára öt éve, hogy történt. S érezném megint, azt a válogatás nélküli, mindent, és mindenkit elsöprő szeretést.
Aminek már nem kívül (Febe), hanem belül lenne a közepe.
S akkor ez a sziget, talán, felkerülhetne a térképre.
Most, végig gondolva, bárkinek el merném mondani, hogy nem szeretem, kivéve a lányomnak, mert már próbáltam egyszer, mikor úgy éreztem túl vagyok rajta, a nem szeretés érzésén. Ezért tudom, rögtön sírna, s bánnám rettenetesen. S vele sírnék.
Azt hiszem, egyetlen valaki van, aki nem hinné el nekem, s az a fiam.
Tiltott sávban jártam, mikor a világra hoztam, a szüleim ellenezték.
Érdekes, a férjemet is, őt mégsem szeretem.
Lehet szerelmes voltam belé, valakibe, akiről azt hittem létezik, és hogy ő az,
de egyszer csak nem tudtam már a saját szememmel ránézni,
csak az anyukáméval látom.
Aki végül, beleőrült a választásomba.
Egyszer megkérdeztem a lányom.
Honnan tudta gyermekként, hogy szeretem?
Miből?
Abból - válaszolta, - hogy a barátait mindig étellel, itallal kínáltam.
Azt mondja, boldog gyermekkora volt.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
