NAPLÓK: Tépett Rétegek Legutóbbi olvasó: 2024-11-21 16:25 Összes olvasás: 9488| 29. | [tulajdonos]: Kellékek 5/2 | 2014-11-04 22:39 | Tovább ropom a járdát a park oldalába húzott ABC felé, amely előtt egy nénike oxigénpalackot szlopál. Látszik rajta, hogy függő. Egy anyuka dühösen rángatja ki a boltból kislányát, aki Hello Sidney-s eufória-injekcióért hisztizik. Szokásos reggeli körkép. És ez még mindig csak a külváros.
Úgy döntök, bemegyek, hogy vegyek egy kis peyotl levet estére. Ha szerencsém van, még kapok a reggeli friss főzetből.
A boltban minden csupazöld, és alig lézeng pár jól szituált fejvadász, így gyorsan a pénztárhoz jutok. A lány, aki a digitális árlehúzóval masszírozza magát a lába közt, unottan néz fel rám. Szomorúan konstatálom, hogy néhány éve még milyen jó nő volt, most meg tessék. Az elvidékiesedés tipikus példája. A hátsócombjára meg a derekára vaskos zsírrétegek rakódtak, és már tokája is akad. Pedig hogy rá voltam izgulva. De mit csinálnak magukkal az emberek? Nem néznek tükörbe reggel? Biztos kifogott valami original rootboyt, aki mellett szépen megterebélyesedett.
Kezdj el futni! – gondolom, és kifizetem a két doboz löttyöt. Az egyik sárkánygyümölcs ízű, a másik meg madártejes. Úgy döntök, hogy veszek még a Felnőtté Válás Keserű Pirulájából is, amely leakciózva virít a pénztárnál az óvszerek és a rágógumik mellett. Egy pillanatig még elnézem a lány szemeit, aztán anaklitikusan a tapasztalataimra gondolok, és inkább megyek.
Az utcán közben már felvonultak a közrendfenntartó szervek. Amíg bent voltam, az első reggeli osztagok már sorfallá nyúltak szét a kerítések meg a falak mentén. Nézem, ahogy Dávid-csillag alakú vállapukon megtorpan a napfény, feszes arcuk ragyog a dicsőségtől, örömtől hámló tekintetük pedig gnómaként feszül felém. De a lelkem már rég elsikárolódott.
Elrobog a neonzöld iskolás busz is, rajta visítozó elsősökkel és a plexire passzírozott nevelőnőkkel. Végre elérem a parkot, ahol a fák azúrkéken csillognak, a játszótéren viszont egy-két maszturbáló kutyán kívül senki nincs. Ez elszomorít. Jó lett volna egy kicsit huncutkodni még délelőtt, ha már így alakult. De manapság olyan kevés az öröm az életben, mint az „r” betű nélküli hónapok.
Tovább megyek hát céltalanul a belváros felé, és hamarosan el is érem. Onnan lehet észrevenni, hogy az ember már a belvárosban jár, hogy az utcán a házak nemzeti színűre vannak mázolva: a tetők, és a házfalak egységesen pompáznak. A bent lakóknak fogalmuk sincs, hogy ketrecbe vannak zárva, hogy a rendszer kizsákmányolja, kibelezi, és feltrancsírozza őket mielőtt fölzabáltatja a Többivel. Az ember kiszolgáltatott, mert más tulajdona.
Akárhogy is, de azért akadnak itt népszerűtlen sikátorok. Eszembe is jut, hogy az egyikben régi művészfilmeket árulnak feketén, ezért arra veszem az irányt. A felettem hasító égcsík függőleges párhuzamban kísér tovább utamon.
Hamarosan a Kidobott Kellékek utcában találom magam. Mindenhol kosz és penész lapul. A falak itt rozsdabarnák és büdösek. Halomban állnak a dolgok. Mindenféle dolog, amit az ember csak el tud képzelni.
A szemetes konténerek körüli őrjöngő hajléktalantömeg zsivaja morajlik a fülem tövén. Egyiküknek sikerül egy kidobott, de még egészen használható pornósztárt kihalásznia, amit a többiek nem vesznek jó néven. Megindul a harc a nő kegyeiért. Épp abban a pillanatban, amikor már majdnem behánynék, kiválik közülük egy, és felém tart. Félhosszú rasztát visel, és nagyjából velem egyidős. Úgy néz ki, mint aki nappal keményen melózik, estére meg átvedlik egy élő droglaborrá. Dolgozik, hazamegy, zenéket gyárt, mert szereti, aztán ennyi az élete. Otthon nincs kötelesség vagy felelősség, nincs család. Még mindig a szüleinél lakik. Aztán a szülei meghalnak, ő meg egyedül marad, de már majdnem ötven, mire összejön egy huszonéves lánnyal, s ha mégsem, majd arra gondol, milyen jó lenne visszamenni húsz évet ezzel a tudással.
- Minden rendben jó ember? – kérdezi, ahogy közeledik – Min fáj a feje?
- Nem tudom, csak úgy fáj. – felelem, azt se tudom miért.
- Na jöjjön csak, majd én meggyógyítom! Orvos vagyok.
- Nem hiszem, hogy tudna rajtam segíteni. Senki sem tud, évek óta. – felelem megbékélt felnőttek hangján kényszeredetten.
- Az nem lehet. Mindennek megvan az oka. És az én módszerem nagyon jó.
- Már nem hiszek semmilyen módszerben. – válaszolom és az elmúlt évek fájdalmas kezeléseire gondolok. – Jövő héten ünneplem a harmadik II. Születésnapomat.
- Higgyen nekem, nem vagyok sarlatán.
Valamiért őszintének tűnik, és ha már úgy se megyek be dolgozni, akkor miért ne? Úgy döntök, követem.
A gazdagnegyed felé invitál, ami csak két villamosmegálló lenne, ám ő ismer egy rövidebb utat a csatornákon át. Ennek ellenére valamiért még így is órákon át bolyongunk a rózsaszínre mázolt alagútrendszerben, ahol eper és málnaszag pállik a lábunk keltette csobbanásokkal. Időnként rémült kiskacsák rebbennek odébb utunkból, s bár felettébb bosszantóak, tudjuk, hogy csak az átlagos alagútrendszerek alapvető kellékei.
Végre kibukkanunk egy tágabb teremben, ahol egy kisebb patkánycsoportosulás illegális kortárs verseket írogat. A lábaik közt fémesen kongó dinitrogén-oxidos palackocskák gurguláznak. Úgy tűnik, be vannak lufizva, mert folytonosan nyihegnek, miközben csöppnyi agyukkal próbálják megfogni azt a leírhatatlan érzést. Némelyikük időnként felmond pár szót egy diktafonra, aztán tovább megy a móka.
Elnézném még őket, de a csodatevésre tudtán kívül vállalkozó vezetőm már integet a liftből.
Belépek mellé, és a titánberakatú liftkapszula hangtalanul megindul felfelé. Odabent a kalitkában puhára szelt dubtechno szól. Nagyon kellemes. Az embernek szinte kedve volna tőle egy kis amfetaminhoz. Mosolygok vezetőmre, ő meg visszamosolyog. Olyanok vagyunk most, mint két szánalmasan béna szereplő egy argentin szappanoperában.
Jó tíz perc után végre megáll a lift és a védőrácsok morogva félretolódnak. Egy hatalmas előcsarnokba jutunk, melyben vaskos díszoszlopok magaslanak, és észreveszek néhány értékes római kori antikszobrot is, melyeknek már rég nyoma veszett. A szobrokon meg az oszlopokon kopasz cerkófmajmok lézengenek, néhányuk felvisít jöttömre.
A szemközt lévő bejárati ajtóhoz megyünk, keresztül a padlócsempéhez tapadt száraz banánhéjhalmokon és elhasznált óvszereken.
Az ajtó mögött egy átlagos orvosi rendelő szűk folyosója vár, a végén egy másik ajtóval, amely előtt egy szűk kis ablakból egy szőke nő kukucskál ki felénk. A folyosó oldalfalai eldobált mankókkal, megtiport szemüvegkeretekből kirobbant lencsékkel vannak kiszórva, középen meg egy szétrugdosott kerekes szék haldoklik.
A szélesen mosolygó szőke asszisztens feje visszasiklik a nyíláson, és máris kattan a zár az ajtóban. Egy idős hölgy tart kifelé, bizonyára az előző beteg. A szájából egy pettyes garnélarák farka ficánkol, ám ettől eltekintve, a hölgy, mintha kicsattanna az egészségtől. Vehemensen rohan el mellettünk, fütyörészni is próbál jókedvében, de az állat miatt csak pfuffogások pufognak ki a szája szélén, amely úgy hullámzik, mintha fújná a szél oldalról.
- Van, aki pont azért vesz BMW-t, mert az státuszszimbólum, én meg pont nem! Érti? – kérdezi az orvos, miközben beinvitál a rendelőjébe. Valami hasonlóan frappánssal akarok visszavágni, ezért ezt mondom:
- Több tucat éhező gyermek hal meg naponta Afrikában. Mi értelme ennek? Mi értelme az ő néhány éves életüknek, ami semmivel sem viszi előrébb a világ dolgait. S, ha létezik isten, miért pazarolja ilyen hiábavaló életekre az energiáját?
- Nekem is az a kedvenc számom- feleli, és leültet a szoba közepén lévő fotelba. Ő a széles asztalnál foglal helyet velem szemben, s valahonnan máris előugrik az asszisztensnő, fehér miniszoknyában, áttetsző harisnyatartóval. Jó alakja van, és nagyon dekoratív. A feje meg mindegy is. Régen mindig az arcot meg a melleket néztem meg először egy nőn, de ahogy öregszem egyre inkább a lábak és a fenekek meg az alak iránt érdeklődöm.
- Cosette, drágám, majd készítsen elő egy egészen fiatalt, legyen szíves! – veti oda neki az orvos, akinek igazából még a nevét sem tudom, már ha tényleg úgy hívják.
- Igen doktor úr! – csipegi a nő, és ellibeg. Három másodpercnyi libabőrös hullám lök meg.
- Nos, amint említettem, az én módszerem nagyon speciális, de ugyanolyan hatásos is. – folytatja a doktor – Csupán két lehetőség közül kell döntenie. Nézze csak: – S látom, hogy a szőke cica már jön is visszafelé, kezében egy kisebb méretű, kapálódzó garnélával, amely segélykiáltásokat próbál az ajtó felé küldeni, de senki nem hallja meg.
- Ez meg mi a p@#!%**? – kérdezem meglepetten, és tényleg:
- Ez a rákterápia. Minden betegségre hatásos. Még a rákra is. Megszünteti minden baját.
- De hát hogy működik? – kérdezem aggódva és hátrébb szorítom magam a fotelban, pedig nincs tovább.
- Csak berakjuk az állatot a szájába, az meg kikaparja a betegséget odalentről. Egyszerű. Működik, higgye el.
- Ez lenne az egyik lehetőség.
- Úgy van.
- És mi a másik?
- Ejj, maguknál fiatal, tettre kész férfiaknál mindig ez van. Cosette, készítse elő a különszobát!
- Igen doktor úr! – csipegi Cosette, és ellibeg.
- Szóval? – érdeklődöm
- A másik nagyon jó módszer a betegségek kiűzésére, egy jó kiadós Lingam masszázs.
- Az meg mi?
- Azt javaslom, fizessen huszonötezer kreditet és menjen be a másik szobába. – feleli és vigyorog.
Végső soron mind csak szeretetre vágyunk. De hatalommal, sikerrel és önmegvalósítással takargatjuk. Nem tudom, mire vállalkozom, de mivel jószerivel mindig az első benyomás után döntök, végül beadom a derekam. A garnélaráknál csak jobb lehet.
- Oké! - felelem, és odanyújtom a csuklómat az asztal sarkán lévő leolvasó-konzolhoz, amely csippan egyet.
- Remek ! – örvendezik a sarlatán, és a szoba felé int. Odamegyek és belépek. Cosette, a dögös asszisztens már teljesen mezítelenül rendezgeti a földön lévő tatamit, ruhái a sarokban hevernek. Becsukom magam mögött az ajtót és innentől kezdve tudom a dolgom.
Vetkőzni kezdek, mialatt nézem, hogy Cosette meggyújtja az illatgyertyákat, feltesz egy kis tradicionális indiai alapzenét, aztán int, hogy feküdjek a hátamra.
Fölém hajolva végiglocsol valami édes illatú olajjal, és elkezd kenegetni. Formás mellei hetykén lifegnek az arcom felé, a bimbója körüli foltocska egészen apróra zsugorodik. Kezével néha lenyúl, aztán egyre gyakrabban, majd pedig durva varázslásba kezd. Különösebbnél különösebb fogásokat alkalmaz, de mindenhogy jó. Egy ideig csak a végével játszik, aztán megint tövig markol és lassan, de keményen rándítja. A másik kezével a heréim alá nyúl, és időnként kisebb-nagyobb nyomást gyakorol. Aztán egyszer csak bent találja a mutatóujját hátulról, és máris a prosztatámat keresgéli. A másik kéz közben le nem áll. Nem bírom tovább, és telefröcskölöm az arcát.
Miután megszabadul belőlem, Cosette popsitörlőket tesz rám, és végigtörölget, aztán meg magát is. Utána azt mondja:
- Bekapcsolod a rádiót, és a dalokban félpercenként elhangzik az a szó, hogy „you”.
- Micsoda szégyen – felelem, miközben öltözni kezdek. – És onnan tudod, hogy öregszel, hogy azoknak a daloknak a szarabbnál szarabb feldolgozásait hallod, amiket tinédzserként hallgattál.
- A sok hülye meg csak ámul, hogy ez milyen jó. De az a művész, aki nem szereti a közönséget, az előbb utóbb magától is megundorodik.
- Egyszer elmehetnénk egy olyan felnőtt moziba.
- Szerintem, ha a pároddal mész ilyen helyre az azért gáz, mert kezd elpuhulni a kapcsolatotok, ha meg egyedül, az szimplán szánalmas.
- Aha – felelem, és máris érzem, hogy múlnak a fájdalmaim. Úgy tűnik, a módszer kezdi kifejteni a hatását, már csak az a kérdés, meddig tart? Mindig fel kell tennünk a megfelelő kérdéseket. Különben meg mindenki csak vigyorog. Kisvártatva ismét az utcán találom magam és már látom is:
A dzsippekből kilógó vadászebek mindent tudóan bólogatnak az anyósülésen repdeső párjuknak. A szándékoltan lehúzott ablakból böfögnek kifele az egy kaptafára készült, semmitmondó dalok. A lányok ragyognak a csodamázban, és továbbra is sokat megtesznek azért, hogy pozícióban maradhassanak.
Olyan boldog mindenki.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
