A domb alján
a szánkón húztál én elaludtam, rólad dőlt a veríték, bár térdig hóban gázoltál,
a Nyúldombra mentünk, a panelek közötti sziget volt akkor a mennyország,
a dombról lesiklani, úgy, hogy te az alján állsz, és várod, hogy eléd csússzak,
azután újra és újra fel, majd le, a pálya egy örök sziszifuszi út,
tele a várakozás izgalmával, így indultál neki te is mindig újra, hol a házasságodnak,
hol az apai létnek, a munkáról nem is beszélve, gyűrted a hétköznapok hullámterét,
időnként a fényérzékeny papírra írtad magad, kivetüléseid azután lógtak
a ruhaszárítón, mint akasztott ember a lámpavason,
később termek falain, a csodálat tárgya
olyankor is te magad voltál, megnyerted a pillanat eksztázisát.
és csak akkor szembesültél a miértekkel, amikor már végleg
leakasztottad képeidet a rideg falakról.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Kötetben: Kiskanállal a napfelkeltét (Budapest, 2024.)
Kiadó: Erzsébetvárosi Önkormányzat
Feltöltés ideje: 2025-11-07 10:20:03
Utolsó módosítás ideje: 2025-11-07 10:20:03
