"nagyon örülök nekik, igen szépek, tetszik a szenvtelen egyenesvonalúságuk. Szívesen közlöm őket, de előre szólok, hogy biztosan várni kell a megjelenésre – rengeteg az elfogadott versem."
István örül. Én duplán. 5 évbe telt, hogy el tudjak távolodni az 5. és 6. bejegyzésemtől, és "megírjam" a két verset.
Azt persze nem mondom, hogy már nem gondolok Rád, és azt se mondom, hogy én már nem félek, de már helyén tudom kezelni a halálod: Feladtad! És ez nem kegyeletsértés, csak tényállás.
Ma felfogadtam egy ügyvédet. Azt mondta, talán szeptemberre meglesz a jogerős ítélet. Nem ígér semmit, de bízik benne, hogy visszakaphatom majd a járadékot. De hol van még a szeptember! Azzal áltattad magam, hogy nőkemény vagy, de most magadba zuhantál! - vizslatom összehúzott szemmel a nőt. Gyenge vagyok és elkeseredett, de azt is tudom nem kell sok idő, hogy összeszedjem magam. Valamit kitalálok, mert muszáj kitalálnom valamit, valamit, amivel átvészelhetem a pénztelenséget. Még nem tudom, hogy mit találjak ki, de biztos, hogy amikorra ki kell találnom, kitalálom. Aztán az jut eszembe, hogy a gyenge nőnek most sírnia kéne, de én még sírni sem tudok. Sírnom kéne, hogy utána jobban érezhessem magam, de én mégsem sírok. A kemény nők nem sírhatnak, nem veheti észre senki, hogy nem is nőkemények. Ölelnélek, de most ölelni sem tudok. Nagyon bújnék, de csak a takaróba csomagolom be magam. Bebábozodóm a duplatakarómba. Sajnálgatom magam. Abban reménykedek, a nagy sajnálkozásba majd csak b elalszom. Aludni akarok, álmodni a kemény nőről, álmodni arról, hogy már reggel van, és felébredek. És ha már felébredtem, hát felkelek. Megiszom a kávém, mert még van kávém. Utána elmegyek zuhanyozni, mert még van vizem. Jó forró vízzel zuhanyozom le, mert még megtehetem, hogy forró vízzel zuhanyozzak. Fürdés után vörösre dörgölöm a bőröm. Addig dörgölöm, amíg fájni kezd. Ha már fáj, felöltözhetek és elindulhatok. Bent majd megnézem a postát, iszom egy újabb kávét, és már bújok is vissza a kabátomba. Kemény nő vagyok, újra elindulok. Elindulok ismét egy orvosi bizottság elé, hogy eldöntsék, megelégszenek-e mindazzal, amit eddig elvettek tőlem, vagy feltétlen kell a jogosítványom is ahhoz, hogy megtörjenek . Tulajdonképpen minek is nekem jogosítvány, ha úgysem lesz pénzem benzinre? Már munkába se pénzért járok. Azért megyek be minden reggel az irodába, hogy érezzem, fontos vagyok, hogy magamnak is bebizonyítsam, szükség van rám. Nem a pénzért dolgozom, hisz amennyit cserébe kapok, nehezen és könnyen beosztható. Nem telik majd belőle gyógyszerre. Ha már nem lesz gyógyszerem sem, hiába akarok fontosnak látszani. Beletörődöm, hogy nem vagyok fontos. Most még nem látszik rajtam, hogy befelé sírok. Amúgy is minek nekem autó, minek nekem jogosítvány, minek nekem orvosi ellátás, minek nekem gyógyszer, minek akarok kibújni a takaró alól, miért nem álmodok inkább egy más világról, egy olyan világról, ahol eljátszhatom, hogy nőkemény vagyok, mert kemény nőnek akarok látszani, és reggel, amikor majd felkelek, újra kemény nő leszek. Majd reggel, mert most muszáj nem játszanom, muszáj gyengének lennem, muszáj bebábozódnom, muszáj nem ölelnem.
azt ígérted meggyógyulunk és én elhittem neked még tegnap este is ahogy simogattam a kezed és fecsegtem az eltévedéseimről anyádról apádról a versekről a gyerekekről és elmeséltem zöldhajút is mennyire meglepett apróságában és a visszanyelt kérést ma vigyék be anyádék hozzád a babát aztán azt is elhittem szád szegletén a rándulást azért látom mert érted mindazt amit mondok neked és fel sem tűnt hogy nem tíz perce beszélek hozzád kerülgetnek a nővérek de nem küldenek ki a korteremből pedig az intenzív osztályon nem maradhat tovább a betegnél a látogató és még akkor sem jutott eszembe hogy bármit is kérdezzek az állapotodról amikor oda jött hozzám az egyikük és azt tudakolta kid vagyok mert annyira hasonlítok rád csak amikor észrevettem más betegeknél cserélődnek a látogatók jutott eszembe hogy át kell adnom a helyem pár percre de nem bűcsúztam el tőled mégse mert elhittem hogy meggyógyulunk
ma az utcátokban épp apádtól kérdeztelek az ő neve a te neved mutatta az utat míg anyád a kapuig megtett néhány lépésben mattot adott élet-halál közt fekszel a János kórház intenzív osztályán mit mondhatna mást felesleges hogy hárman szálljunk a liftbe de apád mégis megnyomta a gombot udvariasan maga elé invitált és csak a lakásodban kérdezte ki is vagyok barát pedig tulajdonképpen alig ismerlek de az utóbbi hetekben sokat beszélgettünk az autoimmun betegségekről most pedig azért kerestelek meg mert aggasztott hogy egy hete ki van kapcsolva a telefonod hellyel kínáltak én a fotel szélére ültem és körülbelül egy órát maradtam ott amikor elköszöntem anyád az ajtóig kísért megkért szólítsam Editnek tegeződjünk
a diagnózis reumatoid arthritisz egyfajta autoimmun betegség a testem ellen fordult az immunrendszerem a T-sejtek megkezdték felzabálni az izületeket a vizsgálatok szerint kihívás számukra ez az új feladat az átlagos érték százszorosa a gyulladásra utaló jel és az ellenanyag szint a véremben lázadok a statisztikai félszázalék ellen
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
