NAPLÓK: Pytiriasis rosea Legutóbbi olvasó: 2025-09-10 00:12 Összes olvasás: 22728| 5. | [tulajdonos]: 03.04 | 2006-03-04 11:53 | Mostanában egyre többször eszembe jut egy ismerősöm, mármint az, hogy bele kell írni a naplóba, mert kínoz, és hátha megkönnyebbülök.
Nem barát, habár az is lehetne, de viszolygok tőle, és ez az undor annyira átjár, hogy minden mozzanatunkban visszaköszön. Valószínűleg szűz, szinte biztos, nagydarab, csúnya ember, nem ezért, csak egyszerűen esetlen, és nem lépett át a másik nemig valami korláton, azt hiszem, saját maga ez a korlát, amit nem volt képes átlépni. Félek hozzáérni a testéhez, mintha beszennyezné az, hogy soha senki nem simított rajta végig, soha nem érintette bizonyos pontjait úgy, csak ő, saját maga. De nem, nem is ez viszolyogtat, hanem inkább ahogy megéli. Mert mintha minden rendben lenne, kerek egész, mintha elfogadható ez a fajta magány, és így is lehet élni, de persze hazudik, mert láttam tőle egyszer, egy részeg pillanatában egy gesztust, ami átszúrta ezt a cifra selymet, és már nem tudom másképp látni minden örömét, minden percét, csak úgy, mintha eszközei lennének a felejtésnek, a beletörődésnek, és amikor valóban belefeledkezik, amikor teljesen őszinte az a pillanat, én már akkor sem hiszek neki. Jobban esne, ha egyszer részegen felállna, és elmondaná, nagyon bántja, hogy ő már csak így marad, és nem azért nem tesz semmit, mert már elfogadta, hanem mert már semmi nem jut eszébe mentségként, ötletként, mit is tehetne, egyáltalán, most mi lesz, mondjuk már valamit. De sosem fogja ezt tenni, mert erre a hazugságra és gyávaságra épült fel egész felnőtt lénye. De talán csak mint egy állat, viszolygok tőle, és okokat, érveket keresek, miért vagyok mégis emberi. Szegény... Nagy, gömbölyű hasa mintha ezzel az átrágott, beteg virágmézzel lenne tele, amit nincs hova elraknia, már ehetetlen. Nem is tudok ránézni másképp. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
