Keresztúton
Nem hiszek, az előre megírt sorsban, az eleve elrendeltetett végzetben, amelyet valamely fensőbb rendű akarat szabott ki ránk.
Életünk folyamán magunk kerülünk napról- napra döntések, választások sorozata elé. Tapasztalataink, ismereteink, néha érzelmeink, ösztöneink szerint indulunk el, egy általunk járhatónak gondolt úton, majd keresztutakhoz érünk, ahol újra töprenghetünk:
-Merre tovább?
Vissza, nem fordulhatunk, egy- már bejárt utat újra nem kezdhetünk, mert egyirányú utcában járunk, időnk véges, egyébként is örökös versenyfutásban vagyunk vele.
Én ma, egy ilyen útkereszteződésben állok, tele félelemmel, kérdésekkel, reménytelenséggel, céltalansággal, keserűséggel. Az út-, amelyen eddig jártam- zsákutcába vezetett. Személyes katasztrófámhoz, „közlekedési balesetemhez”, amelyben ÉN, a járműösszetörtem, nem lettem totálkáros, csak egy vontatni való roncs,
Haladni, utazni így is lehet, de a benn ülőnek az már nem azt az élményt nyújtja, mint amikor maga nyomta a gázt, maga tekerte a kormányt, így futott be hatalmas, csodálatos, vagy éppen riasztó távolságokat. Nyíregyházán, a sóstói úti kórház pszichiátriai osztályán vagyok, próbálok lelket lehelni megmaradt roncs járművembe. Magam kértem a feljavítást, mert úgy éreztem magam, mint a” balesetem” előtti időszakban. Becsaptam magam előtt az ajtót a világ előtt, úgy éreztem, ez már nem az én világom, számomra egy nemkívánatos világ.
Csak a halál gondolata lebegett előttem:- mindegy, hogyan, csak befejezni földi pályafutásom.
Azon a bizonyos napon is ilyen gondolatok lebegtek előttem, amikor megittam az első- kezem ügyébe kerülő mérget. Igazából máig sem tudom, hogyan történt?
Teljesen kitörlődtek az emlékezetemből azok a képek. Csak egy bántóan vakító helyiségre emlékszem, ahol hanyatt feküdtem és körülöttem rohangáló emberek egymás közötti izgatott beszélgetésére, vezényszavaknak tűnő, rövid, tömör utasításokra.
Elindultam a vakítóan fehér fény felé, majd, mint egy kívülálló, felülről láttam magam, a műtőasztalon, körülöttem fehér köpenyes nők és férfiak sürögtek- forogtak, távolabb, hozzátartozóim ijedt, sápadt arca tűnt fel, ahogyan néhány fehér köpenyes orvossal fojtott hangon beszélgettek.
Élesen hasított belém, az egyik orvos tényszerűen könyörtelen kijelentése: -Bal exit. – láttam, ahogyan arcvonásaim eltorzultak, majd az orvosi gárda minden felesleges mozdulatot és szót kerülve, mesteri precizitással látott hozzá újraélesztésemhez.
Leszálltam a műtőasztalról és elindultam a kijárat felé. Utamat egy fényfolyosó segítette, amely a szabadba vezetett és egy napfénnyel megvilágított, füves, mezei virágokkal teli tisztáshoz vezetett.
Félúton kéz- hozzám hasonló fiatalemberrel találkoztam, Hosszú, vállig érő hajuk, volt, bajuszt és szakállt viseltek, hajuk lobogott a szélben. Nap barnította, arcukból meleg fénnyel sugárzott kék szemük. Öltözetük végtelenül egyszerűvolt, combközépig érő, hosszú ujjú pamut felsőt, lábukon sarut viseltek.
Látványukból barátság, melegség, szeretet áradt. Olyanok voltak számomra, mintha születésem óta ismerném őket. Barátságosan köszöntem.
-Isten hozott közöttünk!- fogadták köszönésemet.
Egyikük Jánosként, másikuk Krisztiánként mutatkozott be.
-Hová indulsz?- kérdezték, de úgy láttam rajtuk, feleletet nem igazán várnak.
- A mennyországot keresem.- feleltem. Barátságosan karon fogtak és visszafordítottak.
- Még nem juthatsz oda! – válaszolták. – Még nem végezted el itt a feladatodat. Nem haltál meg, mert mi nem halunk meg. Addig még sok szenvedés vár rád. Visszavezettek egy kórterem falai közé, újra csak fehérköpenyes és kék műtősruhát viselő orvosok, ápolók gondjaira bíztak. Ahogy látni kezdtem, a velem szemközti falon Krisztián árnyékát pillantottam meg, ahogyan szemlél, vigyáz,- és ez nyugalommal töltöttel.
Borzalmas testi fájdalmaim voltak. Nem minden porcikámat éreztem, de aminek birtokában voltam, azt csak az erős fájdalom jelezte. R riasztó volt a kép, ami elém tárult. Testemből műanyag csövek szövevénye indult és hálózta be azt. Úgy éreztem magam, mint légy, a pók hálójában vergődve, arra várva, mikor jön már az éhes pók, megszabadítani a szenvedéstől? Már semmi riadalmat nem érez, csupán a megváltásra vár. Mindenünnen életmentő gépek zúgása, zakatolása hallatszott, na és a CB rádió folyamatos tudósítása, életveszélyes állapotban lévő emberek érkezését jelezve.
Szeretteim közelségét éreztem, ami biztonságot adott. Na és a falról rám tekintő árnyék pillantását, ami melegséggel, erővel árasztotta el testem minden sejtjét. A fehér ruhában körülöttem sürgő- forgó alakok, Angéla a feleségem, kezelőorvosom/Angyal Sándor főorvos jelenléte azt sugallta, hogy a bajban angyalok vigyáznak rám, semmi okom a félelemre.
-pedig volt:
-mindkét vesém működése leállt, teljes dialízisre volt szükség, még nem volt bizonyos, hogy a bal oldalam teljes bénulásban marad-e? Beszélni egyáltalán nem tudtam, írással, mutogatással kommunikáltam a külvilággal. Elmém épsége sem volt még biztos. Magamban éreztem, hogy gondolataim világosak, tiszták, bár az emlékezésben voltak még jócskán fehér foltok.
Azután a belgyógyászati osztályra szállítottak, folyamatosan kaptam az infúziókat, tartott a dialízis, vért kaptam. Észrevettem, hogy bárhová szállítottak, a szemközti falon mindig ott találtam ugyanazt az árnyképet. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, soha nem hittem természetfeletti jelenségekben, csodákban. Azt az erőt mindvégig éreztem, tudtam, hogy nem az enyém, kölcsönkaptam valakitől. A folyamatos infúziót elviselni nehéz volt. csigalassúsággal csepegtek az apró cseppek. Tekintetemet erősen az adagolóra szegeztem, gondoltam: -Bár csak gyorsabban csepegnének! És láss csodát!- A levegőbuborékok versenyfutásba kezdtek. Ezt a trükköt többször is sikerült megismételnem. Kínszenvedés volt az ezt követő hónap.
Minden gondolatom a körül forgott: - Legyen már vége ennek a rossz álomnak!
A bajt tetézte, hogy a tartós fekvéstől a hátamon és a sarkamon felfekvések alakultak ki.
40 fokos kánikulában pelenkába csomagoltak, az ágyból felkelni nem tudtam, igaz, először talpra sem tudtam állni.
Az elindulást ugyanolyan várakozás előzte meg, mint egy csecsemő esetében. Gyógytornász segítette meg tanulni a legfontosabb mozgásokat és erősíteni gyenge, tehetetlennek tűnő végtagjaimat. Hozzátartozóim folyamatosan velem voltak, próbáltak lelket verni belém.
Azután, szép lassan beindult valami.
Meg tudtam állni egyedül a lábamon, kis segítséggel már néhány lépést tettem, majd egyre többet jártam karon fogva, fogamat összeszorítva a folyosó zeg- zugos labirintusában.
Majd alig hallhatóan, suttogó, értelmes hangok hagyták el ajkamat. Orvosaim csodálattal tekintettek rohamos épülésemre. A fizikai javulás szemmel látható volt, de a lélekben zajló folyamatok láthatatlanok voltak, mások számára rejtve maradtak.
Mindenekelőtt, nem hagytak nyugodni, rövid halálom alatt átélt álmaim, vagy látomásaim. A két fiatalember alakja, akikkel a mennyországba menet találkoztam, élesen belém vésődött.
János és Krisztián- neveik nekem többet jelentettek, mint két férfi keresztnév. János: az én második nevem, amit megkeresztelésemkor kaptam, de sosem használtam.
A hitvilág, a kereszténység eszméje, világnézete ismeretlen volt számomra, világnézetemben ateista, materialista szellemben nevelkedtem. Apám kommunista volt, magam, hivatásos katonaként, a marxizmus- leninizmus filozófiáját tanultam. Meggyőződéses dialektikus- materialista szellemben tekintettem a világra. Tagadtam és elutasítottam minden – tudományosan nem igazolható természetfeletti erőt, jelenséget. A vallás, tehát nem fért bele világszemléletembe. Polgári szakmáim: gépész és vegyész. Tehát előttem az létezett, ami kézzelfogható volt, ami mozgott, mindezeket fizikai, matematikai egyenletekkel leírhattam.
Mindennek oka és következménye, hatása volt.
Vegyészként ehhez hozzájött, hogy az anyag nem vész el, csak átalakul, az anyagi világ nem a semmiből keletkezett, nem egy- természet felett álló Isten- teremtette.
Az élővilág a darwini evolúcióelmélet alapján fejlődött egészen a csúcsán álló!?- ember kialakulásáig.
Megkeresztelésemet nem a szüleimnek köszönhetem, hanem a nagynénémnek.
Ő valósággal titokban lopott el, úgy vitt el a legközelebbi templomba. Jánossal és Krisztiánnal való találkozásom elindított bennem egy gondolatsort.:
Azt mondták nekem_ Isten hozott közöttünk! – mint amikor egy tékozló fiút a családja visszafogad, nem kérdezi: -Merre jártál? –Mit csináltál?
Utamról úgy fordítottak vissza:- Te nem halhatsz meg, mert mi sosem halunk meg.
Persze nem gondoltam, hogy az isteni családhoz tartoznék, nekem egészen világi családom van. Gondolatban magam elé idéztem őket:
Mihály apám és nagyapám, Mária nagyanyám, nagybátyáim: András, Miklós, Antal, József.
Nagynéném: Erzsébet.
Atyai nagyszüleim Újfehértón laktak, eszembe jutott, hogy a szomszéd utcában Krisztián vezetéknevű rokonain kéltek.
Hirtelen nagyon fontossá vált számomra, hogy kiderítsem megkeresztelésem körülményeit.
Mivel én tehetetlenül feküdtem, családom fogott össze, minden követ megmozgattak, végül sikerrel járt a nyomozás. Kiderült, hogy Budapesten, a Szent Flórián templomban keresztelt meg görög- katolikus szertartás szerint Sztankay István, kiváló színművészünk édesapja.
Az újjászületésemet követő hónap máig is egy rosszálomnak tűnik
|
