NAPLÓK: Súgócsiga Legutóbbi olvasó: 2025-09-01 04:25 Összes olvasás: 3840| 4. | [tulajdonos]: Tom és Péntek 13 /VI. fejezet/ | 2012-11-29 19:18 | Tom szobája nem volt valami nagy helység, épphogy három egymást követő bukfencet lehetett megcsinálni a szőnyegen, és máris eljutott az ajtótól a vele szemben lévő ágyig az ember. Ám ez nem volt mindig így. Egy éve még a szoba átszeléséhez szükséges bukfencek száma négy darab volt. Különös az is, hogy az ajtófélfán lévő rovátka, amit régen pontosan Tom feje búbjánál húzott meg Apa, mostanra már csak az orra vonaláig ért. Tom számára, egyértelmű volt, hogy mit jelentenek ezek a változások: bizony a szoba zsugorodik! Méghozzá évről-évre egyre nagyobb mértékben. Valamelyik nap is azon aggódott, hogy ha a plafon még közelebb kerül a padlóhoz, akkor hamarosan négykézláb kell majd járnia a szobájában. Tomot kissé elszomorította ez a gondolat, hiszen már úgy hozzászokott az egyenes, kihúzott derékkal való járáshoz. Ám azon a bizonyos estén, amikor Péntektizenhárom után indult a legsötétebb sarok felé, mindezek ellenére úgy tűnt, mintha a szobának se vége, se hossza nem lenne! A falak végtelen méterekre szöktek el egymástól, és a három bukfencnyi távolság, amit eddig az egyik saroktól a másikig kellett megtenni, most többperces sétaúttá változott! Tom a sötétben tapogatózott, miközben megpróbálta követni a rajzmacskát. Az ismerős tárgyak homályos körvonalai furcsán kacskaringóztak körülötte, mintha nem is az ő megszokott régi szobájában lenne, hanem valami más, újszerű helyiségben. Tom kissé megilletődve sétált ezek között a körvonalak között.
- Hahó! Merre vagy? – kiáltotta végül, miközben észrevette, hogy valahogyan már el is múlt a csuklásrohama.
- Gyere-gyere, mindjárt odaérünk!- hangzott előröl a válasz, de még mielőtt Tom megkérdezhette volna, hogy hol is van az-az ott, az útját állta egy hatalmas hegy, vagy legalábbis valami hegynek látszó dolog!. Kis hunyorgás után vette csak észre, hogy az óriásira elnyúló, magasba meredő valami nem más, mint a ruhásszekrény. Ám mintha most sokkal nagyobbnak tűnt volna, mint általában! Tom még igazából nem is látta soha ezt a bútort éjszaka, talán ezért is tartott tőle kicsit! Hiszen éjszaka minden olyan más! Furcsa, hideglelős és olyan kellemetlenül csiklandós! - Nemhiába, ilyenkor jobb gyorsan elaludni!- gondolta magában. A szekrény előtt kacskaringózó farkával feltűnt Péntektizenhárom is.
- Ide jöttünk?- kérdezte Tom álmélkodva.
- Ide!- bólogatott a macska.- meglátogatjuk a szekrény szörnyét!
Tom lelki szemei előtt kibontakozott egy rettentő rémalak, aki galád mód beköltözik az emberek szekrényébe, hogy onnan rémítgesse őket! - Azt, aki a fogasok közt él, rettentő, hegyes szarvai vannak, és pulóvereket eszik?- festette le a már sokszor elképzelt, félelmetes lényt.
- Á dehogy! – legyintett a macska – mit ki nem találsz!
A kisfiú megnyugodott egy pillanatra. Talán a szörnyek mégsem olyan félelmetesek…
- Te biztos Oszkárra gondolsz, de ő már évek óta elköltözött innen!- folytatta a Péntektizenhárom- Gyapjúalergia! Szomorú ügy-legyintett lemondóan- Mi az új lakót keressük!
Tom nagyot nyelt. Valaki mást, aki talán még az általa elképzelt szekrényszörnynél, akit mint kiderült Oszkárnak hívnak és igencsak valóságos, hiszen még a gyapjút is utálja, szóval még nála is félelmesebb! Ám nem volt sok ideje a fogvacogtatásra, mert Péntektizenhárom belekapaszkodott a hatalmas ajtóba, ami nyekeregve, recsegve, kattogva kinyílt. A szekrény belseje mély volt és homályos. Pulóverek és régi ingek ujjai, iskolaköpenyek, és kabátok gombjai kandikáltak ki belőle, szép, rendezett sorokban. Néhány elnyűtt télisapka, egy félpár kesztyű és számtalan kibolyhosodott sál pihent előttük.
- Csak a szokásos pócurka, semmi rémisztő! Sehol egy nyálcsorgató rém, vagy egy hosszúkarmú fenevad, pont ahogy Anya mindig is mondta: Nincs a szekrényben semmi félelmetes- gondolta Tom, aki újra kezdte azt hinni, valóban csak álmodik. Ám, mintha Péntektizenhárom nem vette volna figyelembe, hogy ő csak egy álom része, kitartóan keresgélni kezdett. Félrehajtott egy piros köntöst az útból, és némi matatás után előhúzott egy barna hosszúkabátot, ami egy nehéz fafogason lógott. Óvatosan belenyúlt a kabát jobb zsebébe, és kipakolta a tartalmát. Hamarosan előkerült egy üveggolyó, egy ceruzafaragó, egy összegyűrt papírgalacsin és egy műanyagkisautó kereke. Tom nem igazán tudta, hogy újdonsült barátja mit akar ezekkel a holmikkal.
- Nem úgy volt, hogy a szekrényszörnyet keressük? – kérdezte gyanakodva.
- Már nem!- válaszolt mosolyogva a macska.
- Hogy-hogy?
Péntektizenhárom titokzatosan vigyorgott, miközben a farkát ide-oda lóbálta a feje felett.
- Mert már megtaláltuk!
Tom meghökkenve végignézett a kacatokon, de nem látott semmi különöset. Bár az üveggolyót már régóta kereste, és örült, hogy végre rálelt, de szörny sehol nem volt.
- Megtaláltuk? – kérdezte óvatosan- de mégis hol van?
Péntektizenhárom csak mosolygott, és kezébe vette a mütyűröket és limlomokat, majd visszatette őket a kabát zsebébe. Mindent, kivéve az összegyűrt papírgalacsint. Azt nem tette vissza, hanem a tenyerébe vette, és felemelte, egészen a fehér csíkkal tarkított fejéig. Lopva Tomra nézett, és amikor látta, hogy a kisfiú már igazán nem ért semmit ebből a furcsán csiklandós szekrényügyből, elégedetten bólintott, majd hirtelen megpöckölte a galacsint, ami abban a pillanatban hangosan felsikkantott, és kipattant a mancsából. Tom is elég gyakran csinált ilyesmit. Néha, amikor anya valami nagyon fontos dolgot mondott a közeledő nagyfiús dolgokról, vagy amikor apa a régi tárgyakról meg azokról a vitás antikokról beszélt. Vagy egyszerűen csak amikor nagyon unatkozott délutánonként, és volt a keze ügyében valami papír, hát összehajtotta, és pöckölgette. Ám olyat Tom azelőtt még sohasem látott, hogy a galacsin felsikkantson, vagy kiugorjon valakinek a kezéből. A furcsa galacsin most pedig ezt tette, sőt, mintha ennyi még nem lenne elég meghökkentő, kissé megrázta magát, aminek következtében a papír szétgyűrt réseiből egy-egy láb és egy-egy kar bújt ki. Mikor Tom, maga előtt tartva a pirosnyelű porolót, közelebb hajolt, észrevette, hogy ez nem minden!
Az összegyűrt papír szamárfüleire és ráncos hajtásaira különböző színű és formájú vonalak voltak firkálva, és a gombóc addig forgott, gömbölyödött, gyűrődött és rázkódott Péntektizenhárom mancsában, míg végül a vonások egy arcot nem alkottak. Méghozzá milyet! Grafitceruzával volt rajzolva ez egyik szeme, tintával a másik, zöld zsírkrétával írt sűrű –v betűkből állt a haja, sárga filccel satírozva az orra, és valamilyen rikítópiros ceruzával egy nagy szájat is rákanyarított valaki!
- Szervusz Gesztenye! – mosolygott a megelevenedett papírgolyóra Péntek 13- Hogy vagyunk, hogy vagyunk?
- Aúúú! – válaszolt jajongva a papírgömböc- Hogy a manó rágná meg a füled csücskét, te kipirult szőrgolyó!
- Ejnye ejnye!- csóválta a fejét rosszallóan Péntektizenhárom- Hát így kell köszönteni a régi ismerősöket! Mondhatom, szép dolog!
A papírgolyó, akit mint kiderült Gesztenyének hívtak, még mindig ingerülten, de azért már kissé halkabban morgott a macskára.
- Nem vártam vendégeket! Egyébként is, én úgy tudtam, hogy te egy lomos raktárban laksz a külvárosban? Mit keresel ilyen messze?
- Ide költöztem- mosolygott Péntektizenhárom- megtetszett a környék.
- Egy kóborló macska, ez kellett már csak nekem!-legyintett Gesztenye, majd sandán pislogva Tom felé fordult.
- És máris összebarátkoztál a legveszélyesebb szomszéddal…nem mondom, gyorsan intézed a dolgokat!
- Legveszélyesebb?- hökkent meg Tom- Én?
- Te bizony! Ne is tagadd! Hiszen nem egyszer volt már úgy, hogy papírkosárba dobtál, használt rágót tekertél belém, sőt, egy alkalommal, amikor náthás voltál, én meg a nagykabátod zsebében aludtam kényelmesen, sunyiban nyakoncsíptél, széthajtogattál és…
- Hagyjuk a régi dolgokat Gesztenye, ami elmúlt elmúlt! – vágott közbe Péntektizenhárom, mielőtt még túl nyúlóssá és sikamlóssá vált volna a történet, ám az apró papírgömböc továbbra is mérgesen morgott az orra alatt.
- Igazán sajnálom- szabadkozott Tom- de nem tudtam, hogy a szekrényemben laksz!
- Na tessék! Az ő szekrénye! – kiáltott Gesztenye- Én jóhiszeműen tűröm, hogy telepakolja az otthonomat mindenféle ronggyal meg lim-lom ruhával, és mit kapok cserébe? Azt, hogy ez az ő szekrénye! Hát tudd meg barátocskám, hogy én már apró kartonfecni korom óta lakom itt, úgyhogy ez a hely sokkal inkább az enyém, mint a tied!
De ezt már Tom sem hagyta annyiban!
- Tudd meg, hogy én is itt lakom már azóta…azóta…mióta Anya mazsolával főzi a tejbegrízt! És úgy főzi, mióta az eszemet tudom! És amikor valami rosszat csinálok, Apa mindig azt mondja, hogy „menj a szobádba, és gondolkodj el azon, mit tettél”, és én olyankor ide jövök és itt gondolkodom el azon, hogy miért mondja ezt mindig, tehát ez az én szobám! – Tom, miközben beszélt, harciasan maga elé emelte a pirosnyelű porolóját- És mivel a szekrény itt van az én szobámban, és az én ruháim is vannak benne, így az enyémnek kell lennie!
- Úgy? Szóval a Te szobád? Akkor bizonyára azt is tudod, hogy mi van most a hátad mögött! – mosolygott gúnyosan Gesztenye!
Tom magabiztosan bólintott. Bár idefele jövet nem látott igazán sok mindent a sötétben, és mintha a dolgok kicsit meg is változtak volna, de ennek ellenére biztos volt a dolgában.
- A szekrénnyel szemben, az-az a hátam mögött, egy kis kék szőnyeg van, amiből néhol hosszú gabalygó szállak állnak ki, mellette egy keskenylábú állólámpa színes égővel, és egy zöld sámli- válaszolt határozottan.
- Aha, szóval ezek vannak a te szobádban, a te szekrényeddel szemben?
Tom újra bólintott.
- Akkor kérlek, fordulj meg, és csodáld meg azokat a dolgokat, amik Gesztenye szekrénye előtt vannak!
Tom kissé kelletlenül hátrafordult, és ekkor, ezen a napon másodjára, nem hitt a szemének. Amit látott, nagyon hasonlított a szobájára, mégsem az volt. A kis kék szőnyeg helyett valahol a távolban halványan egy azúrkék tavat pillantott meg, aminek a tükrét a víz fodrozta jobbra-balra. A keskenylábú állólámpa helyén egy hatalmas világítótorony villogtatta piros fényét, és a zöld sámli sem állt ott, ahol szokott, hanem átváltozott egy erdővel, bokrokkal benőtt zöldellő domboldallá. Az egész kép hihetetlen távolinak tűnt, mégis élénk és jól kivehető volt még a félhomály ellenére is. Mintha az ember csak kinyújtaná a karját, és megérinthetné az egészet. Tom csak ámult, miközben nézte azt a képet, amiről eddig azt hitte, hogy ismeri kívülről-belülről, úgy ahogyan van.
- Na tessék! – kiáltott fel Gesztenye – szóval lámpa, meg szőnyeg, igaz? Ez történik, amikor nem látod még azt se, ami az orrod hegyén csücsül.
- Én ezt nem értem- motyogott Tom- hiszen ez olyan mint az én szobám, de mégsem UGYANAZ!
- Én szobám, én szobám! Miért hajtogatod ezt folyton? – húzta össze odafirkált szemöldökét a papírgolyó. – Az amit te a szobádnak hívsz, én az otthonomnak, a te szekrényed, az én házam, és az állólámpád az én pislogó világítótornyom. Nem értem mi olyan bonyolult ezen?
Míg Tom értetlenül álldogált, Péntektizenhárom is megszólalt.
- Igazából kedves Gesztenye, nem a területviták miatt vagyunk itt. A segítségedre lenne szükségünk, már persze, ha nincs ellenedre!
Gesztenye lekicsinylően fújtatott egyet.
- Segíteni? Miért kéne segítenem nektek?
Mikor Péntektizenhárom válaszolni akart, Tom hirtelen a szavába vágott.
- Kedves Gesztenye! Ne haragudjon rám! Bocsánatot kérek, igazán! Én nem tudtam, hogy az én házam az ön háza is, meg hogy a bútoraim az ön erdője, tava meg tornya. Kérem, ha segít, esküszöm, hogy soha többet nem pakolok ki a zsebeimből, és nem dobok a szemetesbe semmit, és az orromat se fújom ki többet soha, csak segítsen nekünk!
- Na, azért vigyázz mit ígérsz- suttogta óvatosan a macska.
Gesztenye még mindig morcosan ráncolta rajzolt vonásait, de egy pillanat múlva megadóan sóhajtott.
- Üsse kő-papír-olló! Megbocsátok! Most pedig hadd halljam, miben is kell a segítségem!
És akkor a macska elmondta az egész történetet elejétől a végéig, képestől, házastól, elvesztett kulcsostól együtt. Mikor végighallgatta, Gesztenye megvakarta a fejét.
- Szóval egy elveszett kulcs. Én mondom, nem egyszerű eset! Ami ilyen rég elveszett, azt meg végképp nehéz megtalálni. Példának okáért, én is elvesztettem valamit… éppen tegnap este!
- Igazán?- kérdezte minden különösebb érdeklődés nélkül Péntektizenhárom.
- Sajnos igazán. A kedvenc akasztómat. Úgy elvesztettem, hogy átkutattam mindent, de mégsem találom. – kesergett- Ej, pedig micsoda akasztó volt. Könnyű, kecses, és úgy csillogott, mint a gyémánt. De elveszett, és be kell érnem ezzel az ormótlan förmedvénnyel- mutatott a vaskos ruhafogasra, amin a télikabát lógott.
- Szóval nem tudsz segíteni?- kérdezte még egyszer Péntektizenhárom, miközben szomorúan lengette farkát.
- Sajnos nem- csóválta a fejét Gesztenye- de az ágy alatti szörnyet kérdeztétek már? Az eltűnt dolgok az ő asztalát, pardon, ágyát képezik!
- Még nem- válaszolt a macska- de megpróbáljuk! Feltéve, ha a kis barátom is benne van!
Tom gondolkozás nélkül biccentett. Úgy érezte, már nem kell tartania a szobában lakó rémektől, hiszen, ha egy dühös szekrényszörnnyel is megbarátkozott, akkor az ágy alatt élő bestiával is megbírkózik valahogy. Ha máshogy nem, párnacsatában.
A két újdonsült cimbora elköszönt Gesztenyétől, és elindultak az útjukon visszafelé. Egészen addig sétáltak a félhomályban, székvárak és papírkosár-vulkánok között, amíg meg nem pillantották maguk előtt Tom ágyának ismerős körvonalait.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
