Egy év eltelt.
Nem mondom, hogy dohogás nélkül, mert ez így nem lenne igaz.
Az idei Ünnepi Könyvhét új kiadványai között tallózgattam a neten, amikor megláttam, hogy megjelent a „Ráadás Dohogó” című könyv. Megvettem a Könyvhéten, ezt muszáj volt, egyszerűen kellett, és kész. Amikor a kezemben tartottam, akkor tört rám megint az az elfojtott fájdalom, amit az utóbbi években nagyon sokszor érzek. A visszafordíthatatlanság ellen való védekezés, amelyből mindenféle elfojtás fogan: az ember igyekszik kiiktatni a hétköznapjaiból a sírásra késztető gondolatokat, rendszerint hiába, mert amikor elcsendesedik a körülöttünk nyüzsgő élettér, s magunk maradunk a saját csendünkkel, óhatatlanul azok felé terelődik a belső, másfajta figyelem, akiket már nem láthatunk, nem hallhatunk.
A Sántaiskola című könyvnek nekiálltam többször. Először azért tettem le, mert „majd, amikor nehezebben befogadható irodalomra lesz kapacitásom, akkor…”, utána pedig azért, mert képtelen lettem volna Benyhe Professzor szavait olvasni anélkül, hogy ne sírjak.
Akármikor szóba kerül a lénye vagy a neve nyilvánosan, nem bírom ki könnyek nélkül. Többször elhangzott, mert a verseskötetemmel kapcsolatban mindig jelen lesz, hiszen a könyvbemutatókon, irodalmi esteken, rendezvényeken sztenderd mondatként állandóan jelen van, hogy „az Égi csöndrögök című könyv ajánlását Benyhe János, író, nyelvész professzor, a Magyar Pen Club főtitkára írta Andreának”, ilyenkor mindig sírok. Eszembe jut az a téli délután, amikor gépelte az ajánlást, mi ültünk a szobában Szandival, mosolyogtunk a horkoló kutyuson, ámultunk a számunkra csak a könyvekben olvasott, „nyelvész professzoros” kultúrkörnyezeten és könyvtáron, végre megismertük Vera Asszonyt, aki a harcai ellenére, telistele volt dinamizmussal és bájjal, az gyönyörű és felejthetetlen délután volt.
Tehát, letettem a Sántaiskolát, ezidáig kétszer. Visszhangzik bennem az egyik leghosszabb beszélhetésünk, amely során azt mondta: „Andrea, amikor ezt a könyvet fordítottam, többször gondoltam arra, hogy a Boszorka karaktere hasonlít magára, a sorsa, a mentalitása, kíváncsi leszek, mit mond majd, ha elolvasta, vajon igazam van-e”
Nem érte meg, hogy elolvassam a Sántaiskolát. Szégyellem, de nem. Tudom, hogy megbocsátaná, illetve, megbocsátja.
Egy évvel ezelőtt, október 22-én este még élt. Valószínűleg készülődött a másnapi díjátadóra az Írószövetségbe, beszélgetett a feleségével, a CsodaHölgy Vera Asszonnyal, akivel szemben elmondhatatlan lelkiismereti problémáim vannak. Megígértem neki a temetésen, hogy jelentkezem. Nem tettem. Nem mertem. Valószínűleg azért, mert tényleg azt gondolom, hogy kevés vagyok én ahhoz, hogy felkeressem Őt, akit nyilván fárasztanék, pedig a távolból gyakorlatilag nincsen nap, hogy ne jutna eszembe. Nem tudom eldönteni, hogy pusztán gesztus volt-e a meghívás, avagy valós kérés, és el kellene vinnem azokat a tumorokat gátló gyógyhatású készítményeket is, amelyeket én nem szedek, mert nem hiszek bennük, s lehet, hogy mégis segítenek azoknak, akik bízni tudnak benne. Elvégre majdnem hasonló problémákkal küszködünk, és valahogy mindketten kitartottunk…
Tehát, tavaly ilyenkor.
Még élt.
Másnap kora délután pedig már nem.
Tettem-vettem, gyerekeket igazgattam-nevelgettem, amikor csörgött a telefon. Zoltán volt.
- Ülsz?
(aham, október huszonharmadika van, Zoltán pedig mestere a dramatizálásnak, biztosan valami politikai mittudomén-dolog történt, tüntetés, neo-forradalom, amiről persze nem tudok, de szerintem hátha nem is akarok tudni…)
- Nem ülök, de ha gondolod, mondd, mivanmáááár…
- Ülj le. Nyugodj meg, kérlek. Fájni fog. – mondta, ráadásul AZON a hangon, amelyről tudtam, hogy TÉNYLEG fájni fog.
- Meghalt valaki? Ki?
Több alternatíva suhant át az agyamon. Nem vagyok babonás, de mégsem mondok neveket, kívánom, hogy éljenek minimum száz évig azok az irodalmi abszolútok, akik szerintem megérdemlik, akiket szeretek, akiknek egyszerűen még nem szabad meghalniuk.
Találgattam. Mindenre egy vészjósló „nem” volt a válasz.
Eztán jött, amire álmomban se gondoltam volna. Felolvasta az origóról, vagy akárhonnan a friss hírt, mely szerint az Írószövetség díjátadójára menvén, az utcán összeesett és meghalt Benyhe János, nem tudták újraéleszteni, körülbelül ennyi volt a rövid hír.
NEEEEM, nem, ez nem. Ő nem. Egyszerűen nem halhat meg, képtelenség, Ő erős, Ő mindent kibír, Ő segít másokon, Neki EREJE van, méghozzá nem is kevés, sok-sok emberhez is elegendő.
Minden szerdán felhívott. Tíz és tizenegy óra között. A mai napig nem vitt rá a lélek, hogy kitöröljem a számát. Nem törlök ki olyan telefonszámokat, amelyek fájnak. Apukámét se töröltem ki, Benyhe Professzorét sem. Hagyom fájni, ott, a telefonban.
Képek vannak, szavak, egy előszó, emlékek.
Holnap csupán egy mécsest tudok vinni Neki a Kerepesibe.
Október huszonharmadika.
Akik szerettük Benyhe Jánost, a forradalmi megemlékezésen túl, a saját, megélt gyászunkat jelenti ez a nap. Véletlen egybeesés. Mert EZT tényleg nem szabadott volna megtennie a Gondviselésnek.
Még nem.
|
