Vacogtató későeste, tán 10 óra is elmúlt, amikor a Remete megint hallotta azt a fülsértő hangot. Hirtelen szakadt ki a csendből, felszaggatta a békességet. A hang a sziget felől jött most is. Iszonyatos rikácsolás volt, mintha egy ormótlan madár tépkedné saját hastollait és közben üvöltene a képzelt fájdalomtól. Vagy mintha egy trónjáról eltávolított pelenkás király követelné vissza magának a koronát, amit hol búgócsigának, hol gumicicának használt, amíg észre nem vették kisded játékait. Nehéz napjaink lesznek, sóhajtott a Remete. Tuggyukkire megint rájött a hoppáré.
Odajön a fiam, elgondolkozva néz rám. Mint egy mélytengeri búvár a víz alól, kiemelkedem a munkából, mert látom, hogy valami fontosat akar kérdezni.p – Apu, Isten szokott focizni? Furcsa képet vághatok, mert egy ijedt kis fintor fut át az arcán, bólint, mint aki a tekintetemből megértette, hogy sületlenséget mondott. Nem is alkalmatlankodik tovább, elmegy. Hosszan bámulok utána, a hátán is látom, hogy elszomorodott. Na, mormogom magamban, most megbántottam. Próbálok visszazökkenni a munkába, de a távolodó, szomorú hát emlékképe nem hagy. Persze, mindig ez a hülye foci! Tele van a feje focistanevekkel, gólpasszokkal, cselekkel, bombákkal, hosszú indításokkal. A gólokról nem is beszélve. Betéve tudja a világbajnokság összes gólját... Na, ebből elég! Hol is tartottam? De kicseleznek a betűk, a téren vagyok...
Fociznak a srácok a téren, egy rosszul eltalált labda nagy ívben repülne az autók közé, de ott jön egy elegánsan öltözött úr, diplomatatáskával, hopp, egy fantasztikus légstoppal leveszi a lasztit, a jobb lábáról átteszi a balra, dekázik egy kicsit, bámulatos a technikája, az égbe rúgott labda pontosan a vállára esik, vállal veszi le, egy kicsit egyensúlyozza, „fölvállazza” a fejére, pörgeti a homlokán, aztán le a térdére, pattogtatja, dekázik. Nincs mese, ez egy labdaművész. Megindul a labdával a srácok felé, a háta mögé emeli, egy oxforddal maga elé teszi. – Na, vegyétek el – az arcán játékra kész mosoly. A fiúk rárohannak, de a diplomatatáskás habkönnyű cseleivel szemben tehetetlenek. Már ott áll a kapu torkában, elfekteti a kapust, lő, gól. A srácok szájtátva állnak, ilyet még nem láttak. Az idegen meg már nincsen sehol. „Mi volt rajta olyan furcsa?” – kérdezi az egyik fiú. „Nem láttad, fénylett az arca!” ..
Na tessék, nem vagyok normális! Most aztán ennek vége, koncentrálok és... Tulajdonképpen miért lenne idegen Istentől a játék? Hogy is írta József Attila? Ha a téren játszanak a gyerekek, Isten közöttük őgyeleg. Miért ne? Nagy elhatározással fölállok. Rányitok a fiamra. – Gondolkoztam a dolgon – mondom eltökélten –, Isten igenis szokott focizni. Kivirul. – Akkor meg lehet rá kérni? – Mire? – Hogy álljon be egy kicsit a magyar válogatottba. Aha, hát erre ment ki a játék. – Akkor még bejuthatunk az Európa-bajnokság döntőjébe mondja kérlelően, mintha bizony az én elhatározásomon állna vagy bukna a dolog. – Azt gondolom – ráncolja a homlokát –, hogy neki öt perc is elég volna. Csak öt percre álljon be.
Nem rossz! Tessék elképzelni a meccset. Öt perc van hátra, az ellenfél három-nullra vezet. A hangosbemondó bemondja, hogy a magyar csapat cserél. Limperger helyére beáll... hogy kicsoda, nem lehet megtudni, mert a nagy zsibongásban nem érteni a nevét... meg hát három-nullnál?! Ugyan, kérem! Azért az új játékosban van valami figyelemreméltó. Látják? Hallják, ahogy elhalkul a lárma? Micsoda halotti csend. És aztán micsoda ováció! Negyven méterről, mintha zsinóron húzták volna. Ekkora gólt! De hiszen ez csak a kezdet. Sziszeg a közönség, kéjesen sóhajt, ordít, tombol. Te Úristen, ekkora játékos! Naná! Négy-háromra győzünk.
– Mit gondolsz, beáll? – Reménykedjünk – mondom, és visszaballagok a munkámhoz. De sehogyan sem akaródzik visszajutni hozzá. A betűk helyett egyre csak azt a fénylő alakot látom a pályán.
– Istenem – motyogom magamban –, mi az neked, tedd meg már, ha ez a gyerek annyira kéri. Állj be öt percre. Vagy kettőre. Akárha láthatatlanul is. Segítsd ezt a szegény csetlő-botló csapatot. S ha már itt jársz köztünk és volt öt perced a focira, miután leveszed a szerelésed, lezuhanyozol és újra utcai ruhába öltözöl, ne hagyj itt rögtön bennünket. Mert nemcsak a csapat csetlik-botlik. Állj egy kicsit a hátunk mögé, tedd a vállunkra a kezed.
Valaki megérinti a vállam. Hátrakapom a fejem. A fiam.
– Megígérte? – kérdezi. – Meg – mondom elszorult torokkal.
A cserbenhagyásos gázolás áldozatától nem várható el, hogy fölkel és harcba száll jogaiért. Hivatásos igazságkeresők és -szolgáltatók sem segítenek rajta, elintézik egy legyintéssel, minek ment oda, miért nem ért át hamarabb az úton, szedte volna jobban a lábát, szedte-vette-teremtette. Az úrvezető felelősségét rejtegetjük, ha a szerencsétlen körülményekre, a véletlenre, az eleve elrendelés titkos szabályrendszerére hivatkozunk. Száguld tovább az éjszakában, le se veszi a lábát a gázpedálról.
Szeretném tudni, ezért tisztelettel és udvariasan megkérdezem, hogy melyik szerkesztő moderálta az előző naplóbejegyzést, amely nem volt más, se több, se kevesebb, mint egy angol-magyar nyelvészeti lábjegyzet egy hang kétféle lehetséges kiejtéséről és fonetikai jelöléséről. Semmiféle minősítést senkire nézve nem tartalmazott, csupán a nyelvi tényeket közölte. Aki netán most kezdi tanulni az angol nyelvet, mint például Pálóczi kolléga, annak számára is hasznos információ lehet a bejegyzés tartalma. Kérem a Tisztelt Szerkesztőséget, hogy a moderáló nevének közlése után állítsa vissza a bejegyzést.
Pacsuli rendes illat volt, szerették az emberek. Sem túl-, sem alul nem értékelte magát. Egy illat volt a sok közül. Az emberek megszagolták, azután továbbmentek. Nem tudták megjegyezni.
Pacsuli vesztét az okozta, hogy egy szép tavaszi napon kapott egy kitüntetést. Talán a "kiváló illat" címet, már nem is emlékszem pontosan. Pacsuli ettől fogva tipikus pszichopata lett, szagtekintélynek képzelte magát. Azt kezdte hinni, hogy akit ő leértékel, azt mások sem veszik majd komolyan. Azt kezdte hinni, hogy csak az ő értékítéletétől függ majd mások megítélése. A pszichopata önmagát túlértékeli, másokat alul. Aztán meglepődik, sőt fölháborodik, ha valaki védelmébe veszi az ő ellenségét. Ilyen illat lett Pacsuli is. Önhittsége okozza majd a kudarcát, méghozzá többszörösen. Ceausescunak is ez lett a veszte. A pszichopata nem gondolkozik logikusan, fel sem vetődik benne, hogy egyszer majd neki sem sikerül valami. Csak a hatalom megszerzése és megtartása lebeg a szeme előtt. Ő akar lenni az egyetlen illat. Az egyetlen, amit még a koronavírusosok is megéreznek.
Dem lecsatolta magáról a biztosítókötelet, s a szikla peremére ült, hogy üzenetet fogalmazzon Pacsulinak. Tudta, hogy nem kell leírnia, sőt hangosan kimondania sem, mert a szolgálat a gondolatait is követni tudja, porszem nem kerülhet a gépezetbe, az üzenet biztosan eljut Pacsulihoz.
Először azonban övéire gondolt., de a szavakat nemcsak nekik szánta, hanem amazoknak is.
– Akikkel valaha – ha csupán tíz percre is – találkoztam, jobban teszik, ha letagadják. Tagadjanak meg, ha a hatalom bármelyik kegyeltje úgy kívánja tőlük. Ne féljenek, egymás iránti érzéseink e kényszerű gesztustól nem változnak. Szavak nélkül is, sőt a szavak ellenére is tudni fogjuk, amit tudnunk kell egymásról. Ez most egy ilyen korszak. Túl fogjuk élni.
Dem felnézett. Most már csak Pacsuli elegáns alakját látta.
– Ha mégis velem kívánna hírbe hozni bárkit is, csak egy tanácsot adok. Kapcsolattartója útján forduljon azokhoz, akiknek a megnyert embere (ma ez a szakkifejezés). Ők viszonylag részletes kimutatást vezetnek arról, hogy kikkel találkoztam – akár csupán tíz percre is – eddigi életem során. Abból a listából válasszon célpontokat. Tegnapi kiszemeltje ugyanis nincs közöttük, s ez nevetségessé teszi buzgalmát.
Választ nem várt. Estig ott ült a szikla szélén. A madarak vonulásában gyönyörködött.
Tiszteletben tartom álláspontodat. A viták (legyenek bár poétikai, esztétikai, nyelvhelyességi vagy grammatikai tárgyúak) igen hasznosak, ha minden félnek sikerül a kölcsönös tisztelet hangján megszólalnia. Magam e mostani diskurzusba akkor léptem be, amikor valaki a legcsekélyebb tiszteletet is mellőzve rontott rá Gyurcsi Zalán György barátomra, egy kifejezés („előtérbetoló”) egybeírása miatt. Ettől fogva sajnos erről vitatkoztunk és elterelődött a figyelem a valóban orbitális hibáról, a „veszi a fáradtságot” kifejezésről, melyet a használója (P.A.) többször megismételt, bizonyítván, hogy nem elütésről van szó. Fentiekből az a következtetés vonható le, hogy akad olyan embertársunk, aki soha nem képes beismerni a tévedését. Példának erre azt hoztam fel, ami 11 éve történt: valaki összekeverte, hogy Káin és Ábel közül ki az elsőszülött, annak idején erre Baltazár nagyon helyesen mutatott rá, majd az illető – ahelyett, hogy egy odavetett „bocs”-csal elintézte volna a dolgot, hosszan magyarázta, hogy neki van igaza.
Ezek a párbeszédek valóban elkedvetlenítők. Nem lehet könnyű dolgod portáligazgatóként.
Hibát követtem el, amikor szólni merészeltem. A „ne szólj szám, nem fáj fejem” korában élünk megint, s az én hátralévő hónapjaim során ez már aligha változik meg. Nem a Dokkra értem a fentieket, hanem az egész országra.
A vitatott kifejezésről továbbra is az a véleményem, hogy szükség szerint írható egybe vagy külön. Példaként csak egy mondatot mutatok most: A saját személyét minduntalan előtérbetoló viceházmester árgus szemekkel figyelte a páncélszekrényt az előtérbe toló rakodómunkásokat. Nyilvánvaló, hogy e mondatban a két előtér nem ugyanaz, az egybe-, illetve különírásnak jelentés-megkülönböztető szerepe van.
Köszönöm, hogy a publikálásra biztatsz! Verses naplómba időről időre teszek fel régi és új alkotásokat. A regnáló rendszerben jelenleg csak ez a publikációs felületem. Megaláztatás hurkába önként nem dugom a fejem. Megelégszem azzal, ha a verses naplóban lévő verseimre reagál valaki. Az utóbbi években sok kiváló szerkesztője volt a Dokknak, tisztelem őket, sajnálom, hogy elmentek. Ők engem is költőnek tekintettek, annak ellenére, hogy nekem nincs papírom róla, nem szerepeltem soha a könyvheti antológiákban. 47 éve vágyom erre hasztalan. 30 esztendeje közel jártam hozzá, már értesített a könyvkiadó, de aztán – feltehetetőleg azért, mert közben az MDF képviselőjelöltje lettem – kihúztak a névsorból és a helyet Népszabadság-közeli szerzővel töltötte be az antológia szerkesztője, ki egyben az írószövetség MSZMP-titkára volt.
A „tenkjú”-ra való hivatkozással sem akartam megbántani senkit. Valóban kíváncsi lennék arra, hogy ennek a nagy karriert befutott költeménynek a címe milyen nyelven íródott, mert hogy nem angolul és nem magyarul, azt sejtem.
„Káin az irigyen feszengő. Ábel az elsőszülött nagyobb és erősebb.” - írta a Pálóczi Nyomolvasó napló tulajdonosa 2008. 02.28-án 21 óra 15 perckor (207. számú bejegyzés), mire azt válaszolta 21:43-kor baltazár, hogy „öcsi, Káin volt az elsőszülött” (209. számú bejegyzés). Egy nap híján éppen 11 éve történt az eset. Ma reggeli jegyzetemben mindössze erre az összetévesztésre gondoltam. Tapintatosan elhallgattam a szereplők nevét. Sajnálom, hogy egyikük önként jelentkezet, azaz házhoz jött a pofonért. Senki nem gondolta volna róla, hogy ekkorát tévedhet, hiszen ő az ELTE-n tanult szabadverstant és papírja is van arról, hogy ő író. Baltazárnak abban a vitában tökéletesen igaza volt.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
