NAPLÓK: NNA Legutóbbi olvasó: 2024-04-08 18:19 Összes olvasás: 1571| 3. | [tulajdonos]: N.N.Á. a költészetről | 2016-02-04 15:27 | A vers mértana 3. (N.N.Á.)
„A hasonlat persze csak egyike elménk számtalan eljárásmódjának, amelyekkel a világot igyekszünk befogni. Vegyünk egy másikat, például a következtetést, abból is vegyük, mondjuk, Szent Anzelm következtetésláncát, Isten létének bizonyítását Isten fogalmából. Mindig is csodáltam ezt a híres gondolatmenetet, mindig is megdobogtatta a szívemet, olyan végtelenül jellemzőnek éreztem emberi mivoltunkra éppen egy egyházi nagyságnak azt a gesztusát, ahogyan pszichénknek egyik korántsem racionális területét és annak is kardinális pontját bámulatos elmeerővel igyekszik okkupálni, beszippantani a ráció birodalmába. Méghozzá a skolasztika előtt, az angol II. században. Hogy is mondja Anzelmus? „Hisszük rólad, Istenem, hogy oly valóság vagy, minél nagyobbat nem lehet gondolni. Vajon azért nem léteznék ily valóság (talis natura), mert mondá a balgatag az ő szívében: nincsen Isten? (13. Zs. I.) De minden bizonnyal maga a balgatag, mikor hallja, amit mondok: oly valóság, minél nagyobb nem gondolható, megérti, amit hall; és amit megért, az értelmében van, még ha nem is gondolja azt valósággal létezőnek (etiamsi non intelliget illud esse). Mert midőn a festő eltervezi, amit festeni akar, értelmében bírja azt, de nem gondolja valóban létezőnek, amit még nem festett meg. Amikor pedig már megfestette, akkor értelmében is bírja, és valóban létezőnek is gondolja, amit megalkotott. Meg lehet tehát győzni még a balgatagot is arról, hogy legalább az értelemben van valami, minél nagyobb nem gondolható… De minden bizonnyal az, aminél nagyobbat nem lehet gondolni, nem lehet pusztán az értelemben. Mert ha már az értelemben van, lehet róla azt is gondolni, hogy a valóságban is van, és ez már nagyobb. Ha tehát az, aminél nagyobb nem gondolható, csak az értelemben van: ugyanaz, aminél nagyobb nem gondolható, az volna, aminél nagyobb is gondolható. De ez biztosan lehetetlen. Létezik tehát kétségkívül valami, aminél nagyobb nem gondolható, az értelemben is, a valóságban is.” (Az idézet dr. Kühár Flóris Canterbury Szent Anzelm istentana c. tanulmányából való; Pannonhalma, 1933.) A következtetés hídja, terminus mediusa az azonosság elve (az ellentmondás elve); az elgondolható legnagyobb való nem volna önmagával azonos, ha nem léteznék, és ha nem létezőnek volna gondolható. Mint Anzelmus kitűnő, egyházi ismertetője megjegyzi, a filozófia novíciusai is szofizmának ismerik régóta ezt az okoskodást, de azért – fűzöm hozzá – szarvashiba volna ezen a hibás darabon is észre nem venni a nagy stílus jegyeit. Sőt lehetségesnek tartom, hogy engem éppen a hiba nyűgöz le ebben a gondolatmenetben, az a naiv monumentalitás, az a ráció iránti hallatlan, éppen akkor újra-hajnalodó bizalom, az a nagyszabású össze-nem-illés eszköz és tárgy között. Ahogyan a gondolkodó ráereszti remek elméjét egy végképp nem arra való tárgyra, ahogy gőzekével szabdalja a forgószelet. Ez a II. századi, zseniális gőzeke nagyon is emlékeztet engem a hasonlatra és egyéb költői eszközeinkre, szabatos, precíz mozdulataikra a nem-logikum területén. Megerősít engem abban, hogy akármilyen fenntartásokkal bár, nyugodtan soroljam a hasonlatot is elménk modalitásai közé. Hasonlat és analógia éppúgy, mint következtetés, szillogizmus, megfigyelés, kísérlet, szabályalkotás, analízis vagy szintézis és a többi: mind-mind eszközeink a lét lefülelésében, emberi kíváncsiságunk detektívregényében. Olyan formális eszközök, amelyek által tartalmakat szerzünk. Ha tehát a „forma” szót kitágítjuk az érzékelhető formától az elvont forma felé, gondolkodásunk eleve adott módjai, sínpályái felé, akkor megint hozzá tudunk ragasztani valamit a művészi forma értelmezéséhez. Ha eddig az élettelen és az élő természet mértanával érveltünk, kristályokkal és virágpártákkal, valamint akácfákkal, a művészet formai szükségszerűségei mellett, akkor most már a logikum területéről átemelt (mert ott a legjobban kipreparált) modalitásokkal is érvelhetünk. Természetesen ezek egész gondolkozásunkra jellemzők, a művészetben is éppúgy jelenlévők, mint akármi másban, bár – ha jobban meggondolom – a szóbeli művészetnek sajátos köze van hozzájuk. Hiszen az irodalom anyaga a nyelv, a nyelv pedig éppen gondolkodásunk közvetlen vetülete. Nem mintha osztanám azt a 20. századiassá átformált tételt, hogy nem is gondolhatunk mást, mint amit nyelvünk sínpályái elénk szabnak, de azért nem árt a gondolati formák, a nyelvtani ítéletek mélységes meghatározó erejét eszünkben tartanunk. A „nyelv jelentésétől” többé-kevésbé elszakadni kívánók iskolái már nem a tartalmi képtelenséget célozzák meg, hanem a nyelvi formulákban rejlő gondolati determinációt támadják. Nem az „értelmet”, a tartalmat, a képet bontják, hanem a mondatot, a nyelvtant, a nyelvi viszonylatok rendszerét, mintegy felszaggatva a nyelvben való gondolkodás kényszerítő sínpályáit. Nagyon is érthető tendencia ez, törvényes örököse annyi meg annyi irodalmi szabadságharcnak, a „kifejezhető” és a „kifejezendő” mindenkori távolságának egyik, századunkban ajánlott gyógymódja. Nem mintha híve volnék ennek a gyógymódnak, határozottan állíthatom, hogy az emberi nyelvet nem kívánom megszüntetni. Nem kívánom megszüntetni az irodalomban sem. Minden tűrhetetlen merevségével együtt, a kifejezés folyamatának minden keservét, abszurdumát beleszámítva, a nyelvet adottságnak tekintem, mint kőfaragó a követ. Ha irodalmat akarunk csinálni, művészetet akarunk facsarni abból a művészetellenes, másra-való közegből, ami a nyelv, akkor kénytelenek vagyunk figyelembe venni a nyelv tulajdonságait. Sakkozni nem muszáj. De ha sakkozunk, nem dönthetünk úgy egy vad pillanatban, hogy a lóval vezér módjára ütünk. Az más játék. Bár ami azt illeti, ez a sakkhasonlat sántít. Sakkot vagy játszunk, vagy nem, de nyelvet muszáj játszanunk. És tulajdonképpen itt a dolog gyökere: a 20. századi formabontás csakugyan a forma ellen lázad, de korántsem a szó szűkös „versforma” értelmében, hanem a nyelvi formula ellen, vagyis még tovább, gondolkodásunk formái ellen. Ki akar bújni a nyelv kényszere alól, és erre korántsem csakis renitens hajlamai, hanem a tények kényszerítik, az észrevevés, a tudatosulás szélesebb mezői, amelyek az adott nyelvi eszközökkel megközelíthetetlenek. Olyan módon – hogy egyik kedvenc analógiámmal éljek –, ahogyan az atom egyre alaposabb megismerése rákényszerítette a tudósokat, hogy eddig sose képzelt, egymást kizáró atommodellekkel dolgozzanak. A gondolat formai determinációja, melynek a nyelv az egyik vetülete, idegesíti az írót igazán, a kauzalitás és teleológia, az analízis és szintézis, nemcsak a verstan, hanem a nyelvtan, az alany és az állítmány, mert égetően érzi: hogyan hamisítják meg mindezek belső tapasztalatait. Az író úgy akar gondolkodni, ahogy gondolkodni nem lehet. (Mármint adott, emberi elménkkel.) Miközben senki sem profitál többet a forma fogalmából és létéből, mint ő, lévén az érzékletes (nyelvi-érzékletes) és bizonyos fokig a gondolati formáknak is specialistája. Ezt a kettőt összeadva, a nyelv kényszerét és hamisításait egyfelől, a bármiféle közeg (nyelv, kő, hang, filmszalag, elektromos jelek) és a bármiféle formaadás szükségszerűségét másfelől, jutottam el oda, hogy ezt a két, egymást nagymértékben kizáró feltételt továbbra is elfogadjam. Elfogadom a nyelv kihívását, és a magam részéről tovább folytatandónak tartom a nagy sakkjátszmát a kifejezés és a közeg, a tapasztalat és a tapasztalatban magában rejlő formai determinációk között. Úgy fogom fel a nyelv művészetének ezt a paradoxonát, mint létünk paradoxonának egy szögletét, vagy másképp: mintegy metaforáját annak a mindenre kiterjedő nagy paradoxonnak, ellentétnek, amely létünk (biológiai és bármi másfajta) feltételei, valamint azokat szüntelenül ostromló szándékai között található".
| |
| 2. | [tulajdonos]: N.N.Á. | 2016-02-03 10:57 | A vers mértana 2.
„Lépjünk most át egy belsőbb körbe. A minőség és csakis a minőség oldaláról tekintve: mi a szerepe az úgynevezett tartalomnak a versben? Hogy nem menti meg a rossz verset – mindenki tudja. És viszont: mindenki ismeri nagy versek vékonypénzű banalitásait, amelyek nagyságuknak mit sem ártanak. Ezeket az alaptapasztalatokat és sok minden mást megfontolva mégis vonakodunk levonni az egyszerű, de nyilvánvaló következtetést, hogy a vers minősége megformáltságától függ, hiszen ez a művészet jegye, a bármifajta kiemeltség, rendezettség, szemben a jelenségek rendezetlenségével. A rendezettség pedig – ugyancsak nyilvánvalóan – érzékletes természetű, érzékeinkkel felfogható arány, szín, ritmus, szerkezet, dallam, hangzás, illetve az irodalom esetében másodlagos érzékletesség is, kép, asszociáció, ábrázolás. A tényhatás, rendezettségtől függetlenül, mindig erősebb a művészi hatásnál, hiszen más tartományba, a léttapasztalatok tartományába tartozik; a művészi hatás optimuma viszont az érzékletes rendezettség optimuma. (Természetesen optimumot mondtam, és nem maximumot; ez az optimum lehet akár szélsőséges látszatrendezetlenség is, műtől, időponttól, irányzattól függőleg.) A művészet bizonyos formai hatások érvényesítése az adott anyagban, olyan hatásoké, amelyek megvannak vagy meglehetnek az életanyagban is, kiélesítésük viszont a művészetre vár. A lappangó rendezettség előhívása, az élet végtelen komplexitásában éppen bizonyosfajta érzékletes, ábrázolható rendező elvek megragadása: ez a művészet gesztusa. Nézzünk rá például egy akácfára. Az akácfáról sok mindent el lehet mondani. Emlékezhetünk egy ősakácra, amely ott áll Párizsban, az Irgalmas Szent Julián terén, magját állítólag 300 éve hozták Amerikából, meg is van pántolva, sebei cementezve: egy bűntelen Julián pátriárka a megtért Julián templomának gótikus pillérei mellett. Elmondhatjuk az akácról, hogy pompás, aranysárga lombfeje világítja be a hosszú alföldi őszöket és jó szagú fája a teleket; elmondhatjuk, hogy fontos szerszám-, tüzelő- és mézelőfa, hogy bútorfának rossz, hogy aljnövényzete gyér, hogy virága pillangós, levelei szórtak, pálhásak és a levélnyélre tengelyszimmetrikusak. Ha az „akác” nevű kis univerzumból valaki éppen a törzs hengerét, a lombozat laza és a levél szigorú tengelyszimmetriáját veszi észre, az föltehetőleg kubista. De ha valaki az akác univerzumát vagy annak egy részét nem képes valamely művészi rend részévé tenni, az ne kísérletezzen az akác ábrázolásával. Hiszen maga az akác közli velünk – millió más mellett – az élőlények geometriáját, például az akáclevél jellemző, törvényszerű formáját. Úgy gondolom, az élettelen és az élő természet mértana, a kristályok és a virágpárták, a hópelyhek és az emberi testek tudományosan leírható, alaki törvényei szoros kapcsolatban vannak pszichológiai, továbblépve: esztétikai adottságainkkal. Az alak döntő faktor a jelenségre nézve; a jelenségre – és hozzáteszem –, az észrevevésre nézve, mint azt pszichológiai iskolák bőven kimutatták. Azt hiszem, ezért kell a művészetnek érzékletesnek lennie. Mert emberi esztétikánk bele van nőve a testünkbe, ahogy testünk bele van nőve a geometrikusan is jellemzett (ezért bizonyos fokig matematizálható) élővilágba. És ezért olyan nehéz az irodalom helyzete. Mindig is nehéz volt. Furcsa, idétlen helyzete volt az irodalomnak a többi művészet között. A psziché, amely csak jelekkel szimbolizálható, megteremtette önkifejezésére a nyelvet s ebből a nyelv művészetét, az irodalmat. Ám a művészet igazi hatóanyaga az érzékletes. Az irodalom tehát láthatatlanból teremt láthatót, a nyelv elvont közegén át foghatót – a pszichében is egész bizonyosan jelenlévő „geometria” törvényei szerint. S hogy mennyire jelen vannak a pszichében a tényleges vagy az átvitt értelmű geometria törvényei, arra bizonyság a jó mű, amelynek valamiféle rendezettsége hatásának alapfeltétele. A vers legigazibb „mondanivalója” egy alak, egy arány, egy ritmus, szerkezet, szín, hangnem vagy akár egy kép, ez az átvitt értelmű látvány, bármifajta ábrázolat, amely valami módon megfelel lelki geometriánk egy szögletének, az anyagból kinőtt lelki alakunknak, amint éppen visszaalakul testszerűvé, érzékelhető művé, formává. Lelki akácleveleket kell közölnünk a versben, biológiailag determinált, belsővé lett formákat kivetítenünk, amelyek hatnak ránk, válaszokat váltanak ki belőlünk, felismeréseket, ráismeréseket, emóciókat. A művészet a világ felfogásának egyik vetülete és talán-talán geometriai vetülete leginkább. Nem tetszik a „geometria” szó? Túl merev, túl lehatárolt? Nem is tudom. Ha például azokra a régi, szabályos hangfigurákra gondolok, a Chladni-féle kísérletben, amelyek üvegtálkákon alakulnak ki homokból, hegedűhang rezgésére válaszolva, mint homokból rajzolt hópelyhek, mint térbe áttett, szimmetrikus hangmonogramok – akkor nem is tartom olyan merevnek a mértan fogalmát. De mindegy. Ha nem tetszik a geometria, ám nevezzük harmóniának azt, amiről szó van (amelynek a diszharmónia csak egyik esete), lelkünk szerkezeti-formális összetevőjének. A művészet pszichénk élettanilag meghatározott formáinak érzékletes vetülete. (Így jobb?) Persze nemcsak az. De enélkül – úgy gondolom – nincs művészet. Örömmel írtam le a régi hangfigurákra (Klangfigur), a Chladni-féle kísérletre vonatkozó hasonlatot. Úgy gondoltam, nem is csak hasonlat ez, inkább hivatkozás egy nehezen megfejthető, de vitathatatlan tényre, és áldottam magamban a 18. századi Chladni emlékezetét. Áldottam egészen addig, amíg kezembe nem került a következő Arany János-idézet: „Mint Chladni üveglapján a nyirettyű által előidézett hangra mozgásba jő a ráhintett föveny, s a hangrezdület minősége szerint különböző, de mindig szabályos csoportokba fut össze: úgy változtatja helyét, úgy sorakozik szó és mondatrész az indulat által rezgésbe jött költői beszédben, szemközt a próza nyugalmas folyékonyságával.” Aztán a tudatomig jutott a következő Babits-részlet, amit Juhász Gyuláról ír: „(Benne) a sok benyomás, mint finom szemcsék a Chladni lemezén, mint nyugodt tó néma karikái, ritmikus ringássá elegyül.” Úgy látszik tehát, hogy loptam én ezt a Chladni-hasonlatot, az öntudatlan eltolvajlás jellegzetes mozdulatával, sőt talán már Babits is lopta, Aranytól. Mélyebben vizsgálva azonban lelkiismeretemet, hajlamos vagyok föltételezni, hogy mégsem így áll a dolog. Inkább úgy, hogy hasonló dolgok körül kereskedve, a művészi „szabályosság” törvényeit latolva, bizonyos hasonlatok szükségszerűen ugranak be az ember tudatába. Első bosszankodásom eloszlásával úgy gondolom, hogy Arany és Babits példája nem gyengíti, hanem erősíti Chladni-féle hivatkozásomat és főképp azt a gondolatmenetet, ami a hivatkozás mögött húzódik. Mintha mindketten váratlanul kézen fogtak volna egy csúszós, meredek ösvényen való kapaszkodásomban.”
| |
| 1. | [tulajdonos]: Nemes Nagy Ágnes | 2016-02-01 23:48 | A vers mértana 1.
„Valahányszor nekivágtam egy-egy költői szöveg elemzésének, mindig újra meg kellett tapasztalnom a versélmény fogalmi nyelvre való fordításának nem szűnő keserveit. A minőség mérhetősége vagy jellemezhetősége: ez izgatja a szövegelemzőt, és ez az, amibe beletörik a bicskája. Nemcsak mérőeszközeinek szűkössége hátráltatja, nemcsak például az úgynevezett tartalom és az úgynevezett forma fogalmának homálya (bármit értsen is rajtuk), hanem mindjárt e kettőnek aránya a vershatásban, ami előtt semmiképpen sem hunyhatja be a szemét. Különösen bizonyos szélső esetekben. Ki tudja, aki magyar, hogy a Nemzeti dal „jó vers”-e? (Majdnem tisztán tartalom.) Ki tudja, hogy Weöres Panyigai ü-je „jó vers”-e? (Majdnem tisztán forma.) Szebben úgy is mondhatnám, hogy az egyik hatása majdnem tisztán szemantikai síkon mozog, a másiké majdnem tisztán ritmikai-akusztikain. A „majdnem” persze fontos és megjegyzendő distinkció. De azért az ilyen esetek alkalmasak rá, hogy lemérjük rajtuk a költői hatóanyagról alkotott fogalmaink bizonytalanságát. Mert nem az a különös a versben, hogy pusztán tartalommal is hat, hogyne hatna, az élet is hat, egy tűzvész, egy utcai baleset szembetűnően hat az emberre, sőt annak elmesélése, riportja is hat, az az egyetlen szó is, hogy „Tűz!”, és elemien. Ezzel az élethatással, tényhatással konkurrálnia a versnek (legtöbbször) hiábavaló vállalkozás, a vers funkciójának félreértése, anyagának-közegének, a második jelzőrendszernek (pontosabban: a második jelzésrend második jelzésrendjének, a költőinek) ellenhasználata. Ezért szokták, ugyancsak megengedhetetlen lazasággal, „művészibb”-nek tartani a létérdekeinket nem érintő verset, érezve, hogy ott világosabban érvényesül a megformáltság hatása; legalábbis nem operál a vers művészeten kívüli, önmagukban is fontos tényekkel, mintegy illegális, unfair módon élve és visszaélve az amúgy is lényeges mondanivalóval. Sok az ilyen visszaélés. Sok, itt és ma. De az következik-e belőle, hogy az igazi vers tárgya nem fontos? Teljesen érthető, ha valamennyire is igényes művész irtózik az ingyen-hatástól, amelyet oly könnyű „jelentős” tartalommal elérnie. Ha viszont a költőt agyonidegesíti anyagának olcsósága, a rózsaillat vagy a harci induló (amelyek önmagukban oly lényegesek lehetnek), ha elutálkozik a tartalommal való hatáskeltés pakfong-diadalain, az éppolyan baj, mintha észre sem veszi a kétféle hatás, a tényhatás és a formáltság feszültségét. Ezt a második, naiv költői magatartást már nemigen engedheti meg magának századunkban – nemcsak művészi okokból. Észre kell vennie, milyen bőven jutalmazzák vagy szidalmazzák tartalmaiért és milyen szűken minőségéért. Ezért válik sokszor erkölcsi kérdéssé, a művészi erkölcs aszketikus alapjává az ingyen-hatás elutasítása. De jól van-e ez így? Ha az írónak mintegy szociográfiai helyzetén próbáljuk lemérni az irodalom kettős funkcióját, a nyelvi-tartalmit és az érzékletes-ábrázolót, elmondhatjuk, hogy a betű művésze könnyen járhat úgy, mint a gazdag lány, aki azt akarja, hogy önmagáért szeressék. Az író gazdag lány, szegény gazdag lány, akit sosem fognak csakis azért a két szép szeméért szeretni. Sosem csakis a színvonaláért, sosem csakis a minőségéért, ami, elismerem, dögletes gondolat. Hogy még véletlenül sem a legjobbért méltatják, amit létre bír hozni, amit tud, amire született, hanem szimplán és végzetszerűen azért, amit mond. Legalábbis elsősorban azért, tehát a mellékesért, az esendőért, a banálisért, a nem-banálisért vagy az erkölcsileg helyesért, a társadalmilag hasznosért, a közérdekűért, a meleg szívéért, az okos fejéért, mindazért, ami másnak is van, amit más is tud. Ha esetleg jó költő is méghozzá, az végül is nem baj. A költészet megítélése – nem utolsósorban elemző módszereink, a versről való fogalmaink tökéletlensége miatt – elsősorban tartalmi. De ha nem törődünk a megítéléssel, ha önmagában nézzük a dolgot, a nyelvből, az írás anyagából kiindulva (amely költői fokán is szavakból, vagyis értelemhordozókból áll): onnan nézve is nyilvánvaló, hogy a csak-tartalmi hatás művészietlen, a csak-formai anyagszerűtlen. Nem mintha ezek a csakok szerepelnének, egyáltalán jelen lehetnének abban, amit költészetnek nevezünk. Legfeljebb feléjük lejtő tendenciák, szélső esetek vannak. (Lásd: Talpra magyar és Panyigai ü.) Szélsőségek, amelyek ugyanakkor csábítóak is, a „mit bír el a vers?” kérdésének kipróbálására. Különösen a 20. században. (Ezért nem kell annyira szidni a tartalom és a forma ősi kategóriáit. Intuitív és hozzávetőleges kifejezői ezek az irodalom kettős alapjának, kettős eredetének. Ezért használom én is őket, egyszerűség okából, és nem a modern irodalomtudomány vagy a különféle irodalmi irányzatok árnyaltabb analóg szavait.)" | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
