NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2025-09-15 22:30 Összes olvasás: 92157| 613. | [tulajdonos]: ... | 2020-02-02 15:36 | 2020. február 02.
(Kedves Naplóm! „A helyesírási hibák olyanok, mint a gyom./ Valahogy, természetesen nőnek, mint a gaz.” – írja Vezsenyi Ildikó. Hozzáteszem: a korrekció lehetőséget ad újabb kis „gazok” felnövekedésére. Felteszem, hát harmadjára is. Ennek most pontosnak kell lennie, mert most egy darabig nem leszek. Nem mindegy, mi van legfelül.)
„A film nagy részében nem történik semmi. De annyira magával ragadó nézni ezt a semmit, hogy az bámulatos.” Erre a mondatra figyelek fel. A középső fiam filmkritikát hallgat. (Ketten vagyunk itthon, a többiek síelnek ma.) Látni akarom azt a filmet.
Zarándokúton meneteltem álmomban, amin mások is jártak, mindenki külön-külön. Valami miatt le kellett róla térnem, talán pisilnem kellett, de ez nem biztos, csak arra emlékszem, hogy a kövekkel kirakott út helyett a fűben guggolok egy romos épület mellett. Alig találtam vissza. Egy arra haladó férfit kellett megkérdeznem, hol az út. Nem válaszolt. Mintha nem ugyanabban az időben tartózkodtunk volna azon a helyen. Ekkor kergetőző fiatalok rohantak el mellettem, tudtam, hogy ők is oda tartanak, ahova én, de nem vesződnek azzal, hogy a széles, „kitaposott” utat keresgéljék, simán átvágnak a hegyen az alig látható csapásokat követve. Le kellett győznöm a szorongásomat és valami bűntudatfélét, hogy utánuk eredjek. Akkor fogtam fel, hogy nem vagyok egyedül. Hátra sem kellett néznem, tudtam, hogy egy kis állat követ, valami pingvinszerű, és hogy, nagyon félénk, ezért úgy kell tennem, mintha nem tudnék róla, de titokban mégis vigyáznom kell rá, mert nem boldogul egyedül. Árva? Mentem tovább. Már egy városban jártam. Fákkal körülvett sétányon haladtam előre egy domboldalon, fél szemmel egy lenti, párhuzamos utat lestem. Tudtam, hogy előbb-utóbb felbukkan rajta a rám bízott „apróság”. Fel is bukkant, amikor már kezdtem azt hinni, hogy elveszítettem. Akkor már kutya volt. Fekete, öntörvényű, játékos kedvű kölyökkutya. Úgy rohant a lenti úton, mintha rajta kívül nem létezne más a világon, aztán, mintha csak véletlenül tenné, felszaladt hozzám, egészen közel, majd újra le. A park közben megtelt emberekkel. Körülöttük futkározott, mint aki megkergült. Mosolyogva néztem. Azt hiszed, nem látlak, te bolond.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
